Tíz éve, 2007. július 30-án, ugyanazon a napon hunyt el a huszadik századi filmművészet két legnagyobb hatású rendezője. A 89 éves Ingmar Bergmant a balti-tengeri Farö szigeten, a 94 éves, de életének utolsó két évtizedét agyvérzés miatt némán és szinte mozdulatlanul leélő Michelangelo Antonionit Rómában érte a halál.
Svédországban megállt az élet, amikor Ingmar Bergman halálhírét bejelentették. Félárbocra engedték a nemzeti lobogót, a televíziók megszakították a műsorukat, hogy így róhassák le tiszteletüket az európai filmművészet klasszikusa előtt. Pedig nem volt túl barátságos a viszony egy időben a svéd állam és Bergman között. A hetvenes évek közepén adócsalás vádjával letartóztatták a rendezőt, aki az ellene felhozott vádak hatására teljesen összeomlott és orvosi kezelésre szorult. Nem sokkal később búcsút is intett Svédországnak, és egy évtizeden keresztül tiltakozásul Münchenben élt annak ellenére, hogy Olof Palme miniszterelnök személyesen kérte a művészt a visszatérésre. Bár végül visszatért szülőhazájába, de az önkéntes magányt választotta: élete utolsó éveiben visszavonultan élt Farö szigetén. Birtokának szélére egy Vigyázz, harapós kutya! feliratot akasztott. Kutyája ugyan nem volt, ám a kéretlen látogatókat sikeresen elijesztette.
Bergman lutheránus lelkészcsaládban született, szülei szigorú vallásos szellemben nevelték, lelkész apjának depresszív alakja több filmjében is visszaköszön. „Neveltetésünk legnagyobbrészt olyan fogalmakon alapult, mint bűn, vallomás, büntetés, megbocsátás és kegyelem. [ ] A büntetést természetesnek tartottuk, jogosultságát nem vontuk kétségbe. Voltak gyors és egyszerű fajtái, mint a pofonok vagy fenékre verések, de voltak végtelenül rafinált, sok nemzedéken át csiszolódott változatai is” – írta önéletrajzi könyvében, a Laterna Magicában.
A vallásos nevelés elöl a stockholmi egyetem bölcsészkarára menekült, de a tanulásnál sokkal jobban vonzotta a színház, az irodalom. Amatőr társulatot alapított, amellyel a klasszikus darabok mellett a saját szerzeményeit is előadta, és rendszeresen publikált irodalmi lapokban. Első forgatókönyvét a korszak kiemelkedő, világszerte elismert filmrendezőjének, Alf Sjöbergnek írta 1944-ben. Huszonhat évesen a helsingborgi Városi Színház igazgatója lett, egy évre rá Válság címmel megrendezte első játékfilmjét. Bergman több nagy színész, köztük Erland Josephson, Max von Sydow és Liv Ullmann pályáját indította el. Ullmann volt a legfontosabb múzsája, több filmje, Persona, a Szenvedély és az Őszi szonáta épült a színésznő személyiségére. Viharos szerelmi kapcsolatukból egy közös gyerekük van, Linn Ullmann írónő. Bergman ötször házasodott, kilenc gyermeke van, többen házasságon kívüliek. Daniel és Eva Bergman maguk is rendezők, Anna és Mats Bergman színész.
„Író is, filozófus is, de a filmszalag nélkül egyik se lehetne” – írta a skandináv rendezőről a nyolcvanas években Pilinszky János. Az „Isten csendje” művészetének meghatározó motívuma lett, saját bevallása szerint nyolcéves korában vesztette el a hitét, a kételkedés felnőttkorára tudatos szembenállássá változott. Az Isten nélküli világ megértésében a lét értelmezésére fókuszáló filozófia, Sören Kierkegaard és a francia Jean-Paul Sartre gondolatai mellett a svéd irodalom-színházművészet kiemelkedő alakja, August Strindberg is hatott rá. Filmjeiben a modern ember problémáit boncolgatja: az élet, a halál, a művészsors, a férfi-női kapcsolatok kiégése, az elmagányosodás foglalkoztatta. „Ritkán nézem vissza a filmjeimet. Feszült leszek tőlük, a sírás kerülget, és nyomorultnak érzem magam. Szörnyű állapot” – nyilatkozta 2004-ben a svéd SVT csatornának.
1956-ban A hetedik pecsét című alkotásával vált világhírűvé, 1961 és 63 közt forgatta az istenkeresésről szóló magány-trilógiáját – a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend –, amellyel azt próbálta bebizonyítani, hogy Isten elfordult a modern embertől. Bergman ezzel kapcsolatban így vallott: „Mikor a vallás teljesen eltűnt az életemből, egy csapásra könnyebb lett élni”. Következő nagy ciklusában a válságba kerülő kapcsolatokat helyezte középpontba, először a nők köztit: az 1966-os Personában, a ’72-es Suttogások és sikolyokban, majd az 1973-as Jelenetek egy házasságból című művében már a házasságok megrekedését kutatta. Élete utolsó két évtizedére visszavonult a filmezéstől, csak 2003-ban tért vissza a Sarabande című tévéfilmmel, amely a Jelenetek egy házasságból hőseit mutatta be harminc évvel később.
A huszadik század egyik legjelentősebb rendezőjét kilencszer jelölték Oscarra, a legjobb rendező díját sosem nyerte el, de három filmjét – a Szűzforrás, a Tükör által homályosan és a Fanny és Alexander – a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjjal jutalmazták.
A Nagyítás című film utolsó jelenetében egy csapat fehérre meszelt arcú pantomimes lep el egy teniszpályát, ketten játszani kezdenek, a többiek nézik őket. Minden a megfelelő forgatókönyv szerint történik, szerva, fogadás, fonák, tenyeres, hosszú röpték. Három dolog hiányzik mindössze: a két ütő és a labda. A film főhőse, a fotós Thomas is a pálya mellett állva nézi a játékot. Amikor egy hosszú ütésnél a láthatatlan labda messze a kerítésen túl repül, Thomas odaszalad, ahol a semmi földet ért, és visszadobja a játékosoknak. Ha egyetlen képsorban szeretnénk összefoglalni Michelangelo Antonioni életművét, jó eséllyel a fenti jelenetre esne a választásunk. Az olasz rendező, ha különféle keretek között, más-más fókusszal is, de mindig a láthatatlan, a hiány, az üresség képi ábrázolását tűzte ki célul.
Kevés alkotó van, aki nagyobb hatással lett volna a filmművészetre, mint Antonioni. Az olasz alkotót Jancsó Miklóstól Theo Angelopuloszon át Wim Wendersig rengetegen tekintették mesterüknek. Valódi iskolateremtő volt, nélküle a modern film, és így a kortárs filmművészet is egészen máshogy festene. Hatása sok egyéb mellett azért is lehetett ennyire erős, mert a rendező maga volt a modern, a saját életét, a körülötte történő világot vitte filmre.
– A filmalkotás maga az élet. Legalábbis nekem. Személyes életem nem szűnik meg a film forgatása közben, sőt éppen akkor válik a legelevenebbé. Ez az őszinteség, ez a módja annak, hogy ilyen vagy olyan módon magunk életrajzát írjuk, hogy a film tömlőjébe öntsük minden borunkat – fogalmazta meg ars poeticáját.
Michelangelo Antonioni 1912. szeptember 29-én született a Pó folyó közelében fekvő Ferrarában. A síkság és a folyó deltája foglalta keretbe A barátnők és A kiáltás című filmjeinek képsorait, ám a táj ezt követően is mindvégig meghatározó maradt a rendező munkásságában. A kaland című filmben a tenger és sziklák végtelenségét, Az éjszaka és a Napfogyatkozás a város idegenségét, a Vörös sivatag pedig az iparterület neurózisát jeleníti meg, ám minden környezet egyként a szereplők ürességét hangsúlyozza.
A tájhoz hasonlóan az alakjait is az életéből merítette. Antonioni polgári családban nőtt fel, és ebből a környezetből érkeztek filmjeinek céltalanul bolyongó hősei is. Morális válságba került, kiüresedett érzelmektől szenvedő, magányos, elveszett, neurotikus emberek tűnnek fel a vásznon, akik menekülnek, eltűnnek vagy öngyilkosok lesznek. Bergmannal ellentétben azonban Antonioni nem foglalkozott a lélekrajzzal, megfigyelő volt, nem pszichiáter.
– A házak érdekeltek, de nemcsak kívülről, hanem belülről is. Gyakran felkapaszkodtam egy-egy ablakhoz, hogy lássam, ki és mi van ott bent – idézte a rendezőt francia életrajzírója, Pierre Leprohon. Benézett az ablakon, de a belsőben is csak a felszín érdekelte. A modern társadalom legfőbb betegsége, az elidegenedés, a magány, a szeretet teljes hiánya. Ehhez pedig nagyszerű karaktereket épített fel, legemlékezetesebb színésze kétségkívül Monica Vitti volt, aki a jelentéktelen szerepek után Antonioni filmjeiben vált igazi sztárrá.
Az Angliában forgatott Nagyítás az üresség más szintjét kutatja: felteszi a kérdést, mit ragadhat meg egy műalkotás a valóságból. A Julio Cortázar novellája alapján készült film főhőse egyik fotóján gyilkosság nyomaira bukkan, ám végül sem a helyszínen, sem a műben nem képes a bűntényt bizonyítani, a valóság kicsúszik a kezei közül, és csak a pályára visszadobott teniszlabda marad számára. Kritikusai épp ezzel vádolták a rendezőt is, hogy csupán az alaposan körülrajongott semmit mutatja be a filmjein.
Antonioni a nyolcvanas évektől a videó lehetőségeinek lázában égett, 1985-ben szélütés érte, részlegesen lebénult, a beszédkészségét is elveszítette, ám így is folytatta a filmezést. 1995-ben Wim Wenders segítségével készítette el a Túl a felhőkön című alkotást, kilenc évvel később, túl a kilencvenen az Eros című filmfüzér egyik epizódjával, és a Michelangelo tekintete című rövidfilmmel búcsúzott a közönségtől.
