Kamerájuk a magára hagyott világra irányult

Tíz éve, ugyanazon a napon hunyt el két korszakos filmrendező: Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni.

„Író is, filozófus is, de a filmszalag nélkül egyik se lehetne” – írta a skandináv rendezőről a nyolcvanas években Pilinszky János. Az „Isten csendje” művészetének meghatározó motívuma lett, saját bevallása szerint nyolcéves korában vesztette el a hitét, a kételkedés felnőttkorára tudatos szembenállássá változott. Az Isten nélküli világ megértésében a lét értelmezésére fókuszáló filozófia, Sören Kierkegaard és a francia Jean-Paul Sartre gondolatai mellett a svéd irodalom-színházművészet kiemelkedő alakja, August Strindberg is hatott rá. Filmjeiben a modern ember problémáit boncolgatja: az élet, a halál, a művészsors, a férfi-női kapcsolatok kiégése, az elmagányosodás foglalkoztatta. „Ritkán nézem vissza a filmjeimet. Feszült leszek tőlük, a sírás kerülget, és nyomorultnak érzem magam. Szörnyű állapot” – nyilatkozta 2004-ben a svéd SVT csatornának.

1956-ban A hetedik pecsét című alkotásával vált világhírűvé, 1961 és 63 közt forgatta az istenkeresésről szóló magány-trilógiáját – a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend –, amellyel azt próbálta bebizonyítani, hogy Isten elfordult a modern embertől. Bergman ezzel kapcsolatban így vallott: „Mikor a vallás teljesen eltűnt az életemből, egy csapásra könnyebb lett élni”. Következő nagy ciklusában a válságba kerülő kapcsolatokat helyezte középpontba, először a nők köztit: az 1966-os Personában, a ’72-es Suttogások és sikolyokban, majd az 1973-as Jelenetek egy házasságból című művében már a házasságok megrekedését kutatta. Élete utolsó két évtizedére visszavonult a filmezéstől, csak 2003-ban tért vissza a Sarabande című tévéfilmmel, amely a Jelenetek egy házasságból hőseit mutatta be harminc évvel később.

A huszadik század egyik legjelentősebb rendezőjét kilencszer jelölték Oscarra, a legjobb rendező díját sosem nyerte el, de három filmjét – a Szűzforrás, a Tükör által homályosan és a Fanny és Alexander – a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjjal jutalmazták.

A Nagyítás című film utolsó jelenetében egy csapat fehérre meszelt arcú pantomimes lep el egy teniszpályát, ketten játszani kezdenek, a többiek nézik őket. Minden a megfelelő forgatókönyv szerint történik, szerva, fogadás, fonák, tenyeres, hosszú röpték. Három dolog hiányzik mindössze: a két ütő és a labda. A film főhőse, a fotós Thomas is a pálya mellett állva nézi a játékot. Amikor egy hosszú ütésnél a láthatatlan labda messze a kerítésen túl repül, Thomas odaszalad, ahol a semmi földet ért, és visszadobja a játékosoknak. Ha egyetlen képsorban szeretnénk összefoglalni Michelangelo Antonioni életművét, jó eséllyel a fenti jelenetre esne a választásunk. Az olasz rendező, ha különféle keretek között, más-más fókusszal is, de mindig a láthatatlan, a hiány, az üresség képi ábrázolását tűzte ki célul.

Kevés alkotó van, aki nagyobb hatással lett volna a filmművészetre, mint Antonioni. Az olasz alkotót Jancsó Miklóstól Theo Angelopuloszon át Wim Wendersig rengetegen tekintették mesterüknek. Valódi iskolateremtő volt, nélküle a modern film, és így a kortárs filmművészet is egészen máshogy festene. Hatása sok egyéb mellett azért is lehetett ennyire erős, mert a rendező maga volt a modern, a saját életét, a körülötte történő világot vitte filmre.

– A filmalkotás maga az élet. Legalábbis nekem. Személyes életem nem szűnik meg a film forgatása közben, sőt éppen akkor válik a legelevenebbé. Ez az őszinteség, ez a módja annak, hogy ilyen vagy olyan módon magunk életrajzát írjuk, hogy a film tömlőjébe öntsük minden borunkat – fogalmazta meg ars poeticáját.

Michelangelo Antonioni 1912. szeptember 29-én született a Pó folyó közelében fekvő Ferrarában. A síkság és a folyó deltája foglalta keretbe A barátnők és A kiáltás című filmjeinek képsorait, ám a táj ezt követően is mindvégig meghatározó maradt a rendező munkásságában. A kaland című filmben a tenger és sziklák végtelenségét, Az éjszaka és a Napfogyatkozás a város idegenségét, a Vörös sivatag pedig az iparterület neurózisát jeleníti meg, ám minden környezet egyként a szereplők ürességét hangsúlyozza.

A tájhoz hasonlóan az alakjait is az életéből merítette. Antonioni polgári családban nőtt fel, és ebből a környezetből érkeztek filmjeinek céltalanul bolyongó hősei is. Morális válságba került, kiüresedett érzelmektől szenvedő, magányos, elveszett, neurotikus emberek tűnnek fel a vásznon, akik menekülnek, eltűnnek vagy öngyilkosok lesznek. Bergmannal ellentétben azonban Antonioni nem foglalkozott a lélekrajzzal, megfigyelő volt, nem pszichiáter.

– A házak érdekeltek, de nemcsak kívülről, hanem belülről is. Gyakran felkapaszkodtam egy-egy ablakhoz, hogy lássam, ki és mi van ott bent – idézte a rendezőt francia életrajzírója, Pierre Leprohon. Benézett az ablakon, de a belsőben is csak a felszín érdekelte. A modern társadalom legfőbb betegsége, az elidegenedés, a magány, a szeretet teljes hiánya. Ehhez pedig nagyszerű karaktereket épített fel, legemlékezetesebb színésze kétségkívül Monica Vitti volt, aki a jelentéktelen szerepek után Antonioni filmjeiben vált igazi sztárrá.

Az Angliában forgatott Nagyítás az üresség más szintjét kutatja: felteszi a kérdést, mit ragadhat meg egy műalkotás a valóságból. A Julio Cortázar novellája alapján készült film főhőse egyik fotóján gyilkosság nyomaira bukkan, ám végül sem a helyszínen, sem a műben nem képes a bűntényt bizonyítani, a valóság kicsúszik a kezei közül, és csak a pályára visszadobott teniszlabda marad számára. Kritikusai épp ezzel vádolták a rendezőt is, hogy csupán az alaposan körülrajongott semmit mutatja be a filmjein.

Antonioni a nyolcvanas évektől a videó lehetőségeinek lázában égett, 1985-ben szélütés érte, részlegesen lebénult, a beszédkészségét is elveszítette, ám így is folytatta a filmezést. 1995-ben Wim Wenders segítségével készítette el a Túl a felhőkön című alkotást, kilenc évvel később, túl a kilencvenen az Eros című filmfüzér egyik epizódjával, és a Michelangelo tekintete című rövidfilmmel búcsúzott a közönségtől.