A beat és a rhythm and blues nemcsak a hatvanas-hetvenes évek fiatalságát mozgatta meg, hanem a politikai vezetést is. Olyasmivel találták szembe magukat, amihez már kevés volt az ideológiai képzettség, új stratégiákat kellett kidolgozniuk, hogy kordában tartsák a tömeget, amely a Taurus-koncertek után például tüntetésbe fajulóan skandálta: „Radics Bélát a pártba, Taurust a kormányba!”
Ha lassan is ment, végül csak megtalálták a módját, hogy a fiatalságot tűzbe hozó zenék hangerejét minimálisra tekerjék. A gyanúsan forradalmi tehetségeket elüldözték, megfélemlítették vagy a halálba kergették, a nehezen kontrollálható együtteseket pedig elhallgattatták, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem engedték, hogy nagylemezt adjanak ki. Ezt a hatalmas rajongói bázissal, és akár több albumra való szerzeménnyel rendelkező zenekarok érthetően nehezen dolgozták fel, így nem meglepő, hogy a legtöbb „renitens” banda rövid úton feloszlott. Ennek a folyamatnak járt utána Kisfaludy András zenész-rendező Elhallgatott zenekarok című dokumentumfilmjében.
Kisfaludy a legendás Kex együttes dobosa. A Kex Baksa-Soós János énekes ihletett színpadi produkciójáról vált híressé, a rajongók és a pártvezetés körében egyaránt. Hiába vonzott ezreket a banda, szóba sem kerülhetett, hogy lemezük legyen, Baksa-Soós 1971-ben az NSZK-ba disszidált, a zenekar pedig hamarosan feloszlott. Három éve azonban Kisfaludy újra összetrombitálta az együttest, és Kex Remake néven – Baksa-Soós nélkül – nagy sikerű koncerten idézték fel a régi dalokat.
Innen jött az ötlet, mi lenne, ha a hetvenes évek további elhallgatott zenekarait is feltámasztanák? A Kex mellett így éledt újra a Syrius, az Atlas, a Taurus, a Liversing és a Bajtala Trió. A megmaradt régi tagok fiatal(abb) muzsikusokkal kiegészülve tavaly decemberben a MOM-ban adtak koncertet, most pedig elkészült a történetüket feldolgozó dokumentumfilm is.
A szerdán az Uránia Nemzeti Filmszínházban bemutatott Elhallgatott zenekarok egyik legfőbb erénye, hogy nem csupán a muzsikusokat szólaltatja meg, de a hatalom képviselőit is. Így mások mellett Barabás János KISZ- és agitprop vezető és Lendvai Ildikó értelmezésében is meghallgathatjuk, miért és miként lehetetlenítette el a hatalom a korszak meghatározó együtteseit.
A hatalom nem törekedett rá, hogy megértse a könnyűzenét, de nagyon igyekezett felülkerekedni rajta. Az egyszerű betiltás ugyanakkor túl drasztikus lépés lett volna, amely szintén beláthatatlan következményekkel járhatott volna, így sokkal finomabb, és aljasabb eszközökhöz nyúltak. Ilyen volt például, amikor a Syrius zenekar nagy sikerű ausztráliai turnéja (és lemezfelvétele) után az együttest már nem engedték ki Amerikába. Hiába volt leszervezve minden, nem kaptak útlevelet. Ez megtörte az egyik legkülönlegesebb magyar együttes lendületét, többen távoztak, teljesen átalakult a zenekar, ami a legtöbb rajongó számára, ahogy az a filmben is elhangzik, a zene halálát jelentette.
A Syriusról szóló részletből is egyértelműen kiderül, hogy bár pikáns az egykori kultúrpolitikusok megszólaltatása, a film az elnémított alkotókra helyezi a hangsúlyt. Feltűnik mások mellett Tury Árpád, Flamm Ferenc, Makrai Pál, Pataki László, Balázs Fecó, Horváth Attila, a forgatás után nem sokkal elhunyt Danyi Attila, archív felvételekről pedig Orszáczky Jackie, Radics Béla, Baksa-Soós János és Komár László is.
– Az 1968–1978 közötti tíz év a magyar könnyűzene történetének legnagyobb vesztesége – mondta Kisfaludy András a tavaly decemberi koncert előtt, amelyről úgy fogalmazott: nem csupán egyszerű show, hanem a kor társadalmi, kulturális és politikai környezetének lenyomata.
És ez még inkább igaz a dokumentumfilmre. A privát történetekből – Csatári Bence történész hathatós közreműködésével – egy olyan történelmi tabló áll össze, amely a könnyűzene társadalmi hatásaitól kezdve a személyes tragédiákon át a kultúrpolitika útvesztőjéig érzékletesen szemlélteti a Kádár-rendszer működési mechanizmusát. Hiszen talán nem túlzás azt állítani, hogy az elhallgatott zenekarok története az ország egészének történelméről mesél, nem is annyira kicsiben.
Mindez azonban csak néhány pillanat erejéig válik nyomasztóan drámaivá, a film igyekszik iróniával kezelni a hatalom megbocsáthatatlan visszaéléseit. Szóba kerül természetesen mások mellett a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat két atyaistene, Bors Jenő és Erdős Péter felelőssége (utóbbi híres mondásával együtt: „a saját szavamat akkor vonom vissza, amikor akarom”), de a bosszúszomjas acsarkodás helyett a keserű nevetés dominál. Schuster Lóránt, a P. Mobil együttes vezetője például egyik megszólalásában úgy fogalmaz, ha Erdős Péter belé lett volna szerelmes, és nem Csepregi Évába, akkor a P. Mobilnak jelentek volna meg sorra lemezei, és ők mehettek volna külföldi fesztiválokra, nem a Neoton.
Nem maradhattak ki a filmből a koncertekre csöppet sem szórakozni járó ügynökök jelentései sem, amelyek a hatalmi kontroll banalitását már szinte a paródiáig fokozzák fokozzák. És talán még ennél is félelmetesebb, az a politikai vezetők abszurdba hajló paranoiája, amit a könnyűzene mintha sokszorosára erősített volna. Kisfaludy a korszak kulturális életének meghatározó szereplőit is megszólaltatta, mások mellett Bolba Lajost, a Magyar Rádió Szórakoztatózenei Osztályának egykori vezetőjét és Vitányi Ivánt, a Népművelési Intézet korábbi munkatársát. Utóbbi egy pikáns történettel érzékelteti, milyen elképzelések mentén építette fel a hatalom a könnyűzenei politikáját. Aczél György egy alkalommal feldúltan telefonált Vitányinak, mert szerinte a Kassák Klubban a Sebő zenekar koncertje közben a fiatalok a zongora alatt szeretkeznek. Vitányi fogta magát, elvitte a kultúra legfőbb ideológusát a klubba, rámutatott a pianínóra, és azt mondta: Aczél elvtárs, ha maga ez alatt tud szeretkezni, szóljon!
A filmet a tervek szerint az év végéig levetíti a Duna televízió is.
