A magyar pop elveszett évtizede

A Kádár-rendszer könnyűzenei politikájába enged bepillantást az Elhallgatott zenekarok című dokumentumfilm.

A hatalom nem törekedett rá, hogy megértse a könnyűzenét, de nagyon igyekezett felülkerekedni rajta. Az egyszerű betiltás ugyanakkor túl drasztikus lépés lett volna, amely szintén beláthatatlan következményekkel járhatott volna, így sokkal finomabb, és aljasabb eszközökhöz nyúltak. Ilyen volt például, amikor a Syrius zenekar nagy sikerű ausztráliai turnéja (és lemezfelvétele) után az együttest már nem engedték ki Amerikába. Hiába volt leszervezve minden, nem kaptak útlevelet. Ez megtörte az egyik legkülönlegesebb magyar együttes lendületét, többen távoztak, teljesen átalakult a zenekar, ami a legtöbb rajongó számára, ahogy az a filmben is elhangzik, a zene halálát jelentette.

A Syriusról szóló részletből is egyértelműen kiderül, hogy bár pikáns az egykori kultúrpolitikusok megszólaltatása, a film az elnémított alkotókra helyezi a hangsúlyt. Feltűnik mások mellett Tury Árpád, Flamm Ferenc, Makrai Pál, Pataki László, Balázs Fecó, Horváth Attila, a forgatás után nem sokkal elhunyt Danyi Attila, archív felvételekről pedig Orszáczky Jackie, Radics Béla, Baksa-Soós János és Komár László is.

– Az 1968–1978 közötti tíz év a magyar könnyűzene történetének legnagyobb vesztesége – mondta Kisfaludy András a tavaly decemberi koncert előtt, amelyről úgy fogalmazott: nem csupán egyszerű show, hanem a kor társadalmi, kulturális és politikai környezetének lenyomata.

És ez még inkább igaz a dokumentumfilmre. A privát történetekből – Csatári Bence történész hathatós közreműködésével – egy olyan történelmi tabló áll össze, amely a könnyűzene társadalmi hatásaitól kezdve a személyes tragédiákon át a kultúrpolitika útvesztőjéig érzékletesen szemlélteti a Kádár-rendszer működési mechanizmusát. Hiszen talán nem túlzás azt állítani, hogy az elhallgatott zenekarok története az ország egészének történelméről mesél, nem is annyira kicsiben.

Mindez azonban csak néhány pillanat erejéig válik nyomasztóan drámaivá, a film igyekszik iróniával kezelni a hatalom megbocsáthatatlan visszaéléseit. Szóba kerül természetesen mások mellett a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat két atyaistene, Bors Jenő és Erdős Péter felelőssége (utóbbi híres mondásával együtt: „a saját szavamat akkor vonom vissza, amikor akarom”), de a bosszúszomjas acsarkodás helyett a keserű nevetés dominál. Schuster Lóránt, a P. Mobil együttes vezetője például egyik megszólalásában úgy fogalmaz, ha Erdős Péter belé lett volna szerelmes, és nem Csepregi Évába, akkor a P. Mobilnak jelentek volna meg sorra lemezei, és ők mehettek volna külföldi fesztiválokra, nem a Neoton.

Nem maradhattak ki a filmből a koncertekre csöppet sem szórakozni járó ügynökök jelentései sem, amelyek a hatalmi kontroll banalitását már szinte a paródiáig fokozzák fokozzák. És talán még ennél is félelmetesebb, az a politikai vezetők abszurdba hajló paranoiája, amit a könnyűzene mintha sokszorosára erősített volna. Kisfaludy a korszak kulturális életének meghatározó szereplőit is megszólaltatta, mások mellett Bolba Lajost, a Magyar Rádió Szórakoztatózenei Osztályának egykori vezetőjét és Vitányi Ivánt, a Népművelési Intézet korábbi munkatársát. Utóbbi egy pikáns történettel érzékelteti, milyen elképzelések mentén építette fel a hatalom a könnyűzenei politikáját. Aczél György egy alkalommal feldúltan telefonált Vitányinak, mert szerinte a Kassák Klubban a Sebő zenekar koncertje közben a fiatalok a zongora alatt szeretkeznek. Vitányi fogta magát, elvitte a kultúra legfőbb ideológusát a klubba, rámutatott a pianínóra, és azt mondta: Aczél elvtárs, ha maga ez alatt tud szeretkezni, szóljon!

A filmet a tervek szerint az év végéig levetíti a Duna televízió is.