– Nemrég került a mozikba a Pappa Pia, amely nemcsak a műfaja miatt, de abban is hasonlít a Hetedik alabárdoshoz, hogy a Filmalap egy fontos kedvezményezettje. Csupó Gábor filmje nagyon rossz kritikákat kapott. Nem aggódott ezek után, hogy miként fogadják majd az ön vígjátékát?
– Még mindig van bennem aggodalom, de nem emiatt. Nem hiszem ugyanis, hogy ezt a két filmet össze kellene hasonlítani. Más a műfajuk, és mások voltak a lehetőségeink is. Talán a célközönség is más. A Hetedik alabárdos egy intellektuálisabb közegben játszódó mű, még ha azon belül próbál is levetkőzni mindent, ami intellektuális. A kritika pedig főként irodalmi műként érdekel, abból a szempontból, hogy az írója milyen szándékkal készíti el. Hiszen maga az ítélet rettentően szubjektív: valaki szerint jó egy film, más szerint kevésbé. Persze ha száz kritikából mind rossz, olyankor el lehet kezdeni gyanakodni, hogy valami nem stimmel.
– Azt szeretné, hogy a lelkesedést és igyekezetet lássa meg az újságíró, akárcsak a rettegett kritikus, akit a Hetedik alabárdosban látunk?
– A lelkesedést? Hát nem tudom. Ha én írnék kritikát – amit soha nem fogok tenni –, akkor az alkotói szándékon és a lehetőségeken nem siklanék át. Ha egy átlagnéző beül a filmre, neki elég azzal foglalkoznia, tetszett-e, amit látott, vagy sem. A kritikusnak, aki maga is létrehoz valamit, már érdemes elgondolkoznia: oké, valami nem működik, de mi lehet ennek az oka? A jogosítvány első lépése a bizalmi elv. Hogy elfogadom: aki szembejön, az is tud vezetni. Érdemes tehát úgy nézni a filmet, hogy az alkotó is jót akarhatott, csak valamiért nem sikerült, azt kell szétszálazni, hogy miért.
– Azt elismeri mindenki, hogy Csupó Gábor nagyot alkotott a Fecsegő tipegőkkel. A Pappa piáról szólva akkor joggal bírálják sokan inkább a Filmalapot? Ha a Hetedik alabárdos kapcsán a Filmalap-féle inkubátorprogramot érné inkább kritika, mint a rendezői munkát, az megnyugtatná, vagy inkább dühítené?
– Azért esne rosszul, mert ez egy csodálatos kezdeményezés. Sajnálnám, ha más emberek lehetőségeit pont én nehezíteném meg. De a Filmalap azzal, hogy magára vállalta a fő pénzosztó szerepet az országban, elfogadta, hogy a kritikák is mind nála összpontosuljanak. Elkerülhetetlen, hogy ha valakinek nem tetszik valami, rákérdezzen: nahát, erre miért adtak pénzt? De ha egy másik film Oscart kap, akkor nekik is kijár a dicséret.
– Segítség volt az inkubátorprogram, vagy súlyt jelentett inkább a vállukon?
– Olyan indulási lehetőség, amire mindenki vágyhat, akinek nincs még játékfilmje. Viszont a lehetőségek elég szűkösek, paradox módon elsőfilmesként nem szabad hibázni. Nincs utána keret a javításra, így dörzsöltebbnek kell lenni, mint egy rutinosabb alkotó. Az inkubátorprogramnak van egy fix, 62 milliós kerete. Ehhez érkezik a taotámogatás, így nagyságrendileg 85 millióból készülnek ezek a játékfilmek. Ez azért nem egy nagy összeg. Összehasonlításul: egy hatvanperces tévéfilmet 120 millió plusz taóból lehet elkészíteni. Mi vidéken forgattunk, sok szereplővel, és nem tudtunk pótforgatással vagy más javítási lehetőségekkel kalkulálni. Húsz nap alatt vettünk fel mindent, versenyt futottunk az idővel.
– A film színházi közegben játszódik, ahol azt látjuk: bármit tesznek a színészek, egyszerűen képtelenek megbukni. Inkább vágyálom ez, vagy ennyire kedvezőek a tapasztalatai?
– Ó, én azért meg tudtam bukni. Mindez játék csupán a részemről, ami arra utal: egy-egy előadás megítélése roppant szubjektív. Előfordul, hogy látok valamit, és biztos vagyok benne, hogy megbukik, mire valaki más azt mondja, sosem látott még ilyen jót. És mindkettőnknek igaza lehet. Persze az megállapítható, hogy valami a saját kategóriáján belül milyen nívót képvisel. Direkt nem akartam eldönteni azt sem, hogy a főhős, Miki (Bánki Gergely) tehetséges, vagy nem. Igyekeztem úgy kezelni, hogy ez egy teljesen szubjektív dolog.
– A kezdetben statisztaszerepben ügyködő Miki is olyannak tűnik, mint a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan főhőse. Egy csetlő-botló figura, aki akár még idegesíthet is minket az esetlenségével.
– Tipikus figuráról van szó, akivel azért könnyebb szerintem azonosulni. Jó esetben drukkolunk, hogy az esetlenkedésekből valami jó süljön ki. Persze benne van az is, hogy ha valami rettenetes töketlenkedést nézünk sokáig, a szereplő elveszti a szimpátiánkat. Remélhetőleg a Hetedik alabárdos nem ilyen lesz, egy szerethető karaktert akartunk megmutatni.
– Fontos volt önnek, hogy a történetben előrelépjen ez a szereplő, hogy jusson valahová?
– Igen, szerettem volna. Alapvetően rém pesszimista, cinikus ember vagyok, de azt akartam, hogy a filmem ne ilyen kicsengésű legyen. A régebb óta működő, Blue Duck Arts nevű forgatókönyvíró-műhelyünkben autodidakta módon dolgozunk a történeteken. És van egy tapasztalt mentorkörünk. Elkészült egy meglehetősen depressziós könyv, amely ugyanakkor nagyon izgalmasnak ígérkezett. Átküldtük a nagyszerű vágónak, Sarkadi Áginak, ő pedig azt mondta: ez nagyon szép, de miért ennyire nyomasztó, miért nincs benne semmi remény? Az élet elvégre csodálatos dolog. És persze nem kell kötelező érvénnyel happy end, de igazat adtam neki. Az 1984-et például pokoli volt letennem, utána hetekig gyűlöltem Orwellt, hogy ezt hogyan tehette velem. Még úgy is, hogy persze stimmel, amit írt. De a reményt nem szabad feladni. Vagy mi végre ?
– Említette, az nyilván megállapítható, hogy valami milyen színvonalat képvisel a kategóriáján belül. A Hetedik alabárdos hova kerülhet a magyar vígjátékok népes családján belül? Másfél évtizede a Koltai-filmek azért sok kritikát kaptak, de a Valami Amerika sikeres volt, akárcsak pár éve az Isteni műszak.
– Az Isteni műszak inkább fekete komédia. Furcsa, hogy nagyon kevés vígjáték készült az utóbbi másfél évtizedben. És sok olyat is láttam, amit sajnos faarccal kellett végigülnöm. Persze biztosan a Hetedik alabárdos esetében is meg fog ez történni egyes nézőkkel. Az eddigi tapasztalataim viszont jók: láttam többször közösséggel, kétszer Montrealban és most a Katonában a Színházak éjszakáján. Mindkét helyen elég sokat nevettek rajta. Hogy mihez hasonlítanám? Remélem, ez egyedibb lesz, és mások hasonlítanak majd hozzá később.
– Mit gondol, miért készülhet kevesebb vígjáték? Könnyebb belecsúszni a ripacskodásba?
– A hiedelemmel ellentétben vígjátékot írni, rendezni jóval nehezebb, mert nagyon finom dolgokon múlik, hogy valami működik-e. Ráadásul itthon szerintem le is sajnálják kissé a műfajt. A fiatal rendezők is menekülnek előle, mert azt hiszik, nem veszik majd őket elég komolyan, és a filmjük sem szól majd semmiről. Pedig ez nem feltétlenül következik a műfajból. Amikor elkezdtem ezt a forgatókönyvet írni, valaki azt mondta: ugye tudod, hogy egy vígjátékban hárompercenként jön egy csodálatos poén? Akkor üljek úgy neki, hogy na, itt a harmadik oldal, most gyorsan jönnie kell a csattanónak? Rágörcsölni sem szabad.
– A színházcsinálás nehezebb helyzetben van ma, mint a filmgyártás? Nem ritkák az igazgatókinevezési botrányok, a szakmabeliek elkeseredett nyilatkozatai.
– Szerintem nagyon rég volt olyan rossz helyzetben a magyar színház, mint ma. A film pozíciója sokkal jobb. A színház sokkal inkább kiszolgáltatott a politikai acsarkodásnak, ami nagyon kártékony, mérgező. Brutális, ami megy.
– Mi miatt kiszolgáltatottabb ön szerint a színház? Több a pozíció, ahova embereket lehet kinevezni?
– Az egész rendszer nem stimmel. Igazából tévedés az is, hogy ne szakmai alapon válasszanak igazgatókat. Persze szakmai bizottságot mindenhova raknak, de az csak látszattestület, teljesen súlytalan, és hát arról se feledkezzünk meg, hogy az efféle grémiumokat sem túl nehéz manipulálni. Úgy nincs értelme, hogy az internetre kikerült pályázatokról süt, senki még csak vissza sem olvasta, mert úgyis minek. Ez így nem vezet sehova.
– A Hetedik alabárdosban látható színházi közeg a magyarországi állapotokat igyekszik megrajzolni?
– Sok igazságot igyekeztem belecsempészni, de persze tömörítve. Ilyen sűrűn az életben nem érhető tetten ez a sokféle karakter és sztereotípia. Amit a legnagyobb hülyeségnek gondolunk a filmben, annak is van valamiféle valóságalapja.
– Pedig a karakterek kapcsán lehetett olyanokat olvasni, hogy meglehetősen eltúlzottak. Egy szerző szerint Nagy Ervin „fullba nyomja a kretént”, míg Mohai Tamásnál csak a „girhes tombolást” látjuk.
– Hát, a „fullba nyomja a kretént” szöveget szerintem a Trópusi vihar című filmben használták jól, ide kevésbé illik. Nagy Ervin pontosan játszott, és ha valamikor túloz, akkor azt a karaktere követeli meg. Persze ettől még lehet az a véleménye valakinek, hogy a figurák közhelyesek vagy éppen eltúlzottak. De miért lehet ez így? Ha külön-külön kidolgoznék minden egyes karaktert, az egy kétszer ilyen hosszú film lenne. Nem lehet túlárnyalni egy másfél órás vígjátékban minden szereplőt. És szubjektív az is, hogy Mohai figurájára milyen jelzőket használunk. Egy antipatikus alakot kellett vinnie, aki nem volt túlcizellálva, inkább csak az egó és arrogancia kellett áradjon belőle.
– Bezerédi Zoltán igazgatója viszont összetettebb, antihősként könnyen a nézők kedvence lehet. Mennyire próbálta központi helyzetbe hozni?
– Abszolút, a főhősön kívül őrá igyekeztem koncentrálni. Ennek a két karakternek szántam egy-egy nagyobb fordulatot. „Gyűlölöm, de oké, csináljuk” – mondja ki Bezerédi figurája, és talán ez az ellentét teszi őt szerethetővé. Mert aki régóta elkötelezett színházrajongó, az gyűlöli a színházat, de nem tud nélküle élni.
