Három évvel ezelőtt sokakat meglepett Matthew Vaughn képregény-adaptációja, a Kingsman. A Mark Millar művére épülő film vagány és szerethető kémparódia lett, több zseniális karakterrel is megajándékozva a blockbuster-közönséget. Mondhatni, jóval stílusosabbra is sikeredett a végeredmény, mint mondjuk a körberajongott, inkább csak fárasztó A kém esetében. Colin Firth sokkal inkább meg tudta lepni a nézőket, mint az inkább a testi poénokra kihegyezett Melissa McCarthy-karakter. Azon túl a 2014-es első részben egy igazán szórakoztató főgonoszt is kaptunk Samuel L. Jackson alakításában, így minden adott volt, hogy a szuperelegáns és a fegyverrel rendkívül stílusosan bánó titkosszolgálat elnyerje a nézők szeretetét.
Nem csoda hát, hogy három évvel később meg is érkezett a folytatás, szintén Matthew Vaughn rendezésében. Sajnos ugyanakkor a Kingsmant is elérte az újrázások átka: a korábbi szintet nem sikerült megugrani, viszont az alkotók kínosan igyekeztek, hogy legalább valami hasonlóan agyahagyott dolgot be tudjanak dobni. Hiába: az első epizód emlékezetes templomi elborulásához ezúttal nincs hasonló, még ha a Kingsman: Az aranykör rögtön egy őrült üldözési jelenettel indít is.
Visszahozták továbbá az első részben sajnálatos módon elhalálozott Firth-karaktert: Galahad nélkül elvégre az egész alkotás nem sokat ért volna. Nem, nem írtuk el: a Kingsman titkos ügynökei az Arthur-mondakör tagjairól kapták nevüket, munkahelyüket egyúttal stílusos módon egy szabóságnak álcázva. Colin Firth rendre elegáns, kimért brit úriembereket szokott alakítani (bár ő maga most felvette az olasz állampolgárságot is), meglepő volt hát a hihetetlen mozdulatokra, támadásokra képes kém szerepében. Ehhez képest Az Aranykörben úgy sikerült feltámasztani, hogy amnéziás, belassult lepkegyűjtővé változtatták: kérdéses, így érdemes volt-e megtartani őt.
Továbbá a Taron Egerton által játszott főhősnek is jobban állt az első részbeli kamaszkor: ott azt láttuk, amint édesapja nyomdokaiba lépve igazi Kingsman-ügynökké nevelik őt. A beavatódássztori számos jópofa geget, helyzetkomikumot tartalmazott, míg a második részre kicsit történet nélkül maradtak. Ráadásul az első epizód játékidejét is megnövelték, a két és fél óra pedig kifejezetten alkalmas rá, hogy a film bizonyos pontokon leüljön.
Főleg, ha az új szuperellen nem is kimondottan fantáziadús: igyekeztek ugyan az ötvenes évekbeli amerikai díszletek között gonoszkodó Poppyt (Julianne Moore) Jackson méltó utódjává tenni, de ez sajnos nem jött össze. A környezetvédelemre hivatkozva embereket mészárolni kívánó, ügyefogyott Valentine (Jackson) egyszerűen szórakoztatóbb volt ennél. Poppy és a magukat különböző alkoholos italokról elnevező amerikaiak igyekeznek felvenni a versenyt őrületben, de csak erőltetettek lesznek inkább. Elton John kínos vendégszerepléséről már ne is beszéljünk: ugyan nem sok feladata volt az első epizódban, de akkor már inkább kérjük vissza Mark Hamill tudóskarakterét.
A folytatást így a továbbra is szórakoztató robotkarakterek, bizarr csúcstechnológiák mentik, de a valódi Kingsman-esszenciát még mindig a 2004-es filmben kell keresni.
