Több volt-e barátságnál a cárevics és Matilda Kseszinszkaja lengyel származású szentpétervári balerina kapcsolata? Kialakult-e szerelmi háromszög II. Miklós, a felesége és a táncosnő között? Tényleg kész lett volna leszúrni Matildát, kegyetlen és bosszúálló volt-e Alekszandra Fjodorovna cárné? Sérti-e a keresztényeket a bolsevikok által családjával együtt kivégzett, mártírhalála okán 2000-ben szentté avatott cár magánéletének boncolgatása? Ezekről a kérdésekről vitatkozik Alekszej Ucsityel filmje kapcsán a két szemben álló tábor. A Matilda, amelyben a német Lars Eidinger alakítja Miklóst, a lengyel Michalina Olszańska pedig a táncosnőt, a 22 éves trónörökös és a 18 éves balerina megismerkedésétől, 1890-től egészen Miklós koronázásáig, 1896-ig tartó időszakot öleli fel.
Bár a döntő többség csak az előzetesből ítélhet, a pravoszláv hívek – köztük leghangosabban a fundamentalisták – kegyeletsértőnek, hit- és nemzetellenesnek tartják a filmet, s országszerte mintegy ötvenezren tiltakoztak virrasztással a bemutatója ellen. Úgy látják, a Matilda az évtizedeken át táplált monarchiát lejárató mítoszok újabb gyűjteménye, a történelmi Oroszországot leromboló forradalom propagandája. Kseszinszkaja naplójára hivatkoznak, amelyben a balerina szomorúan számol be Miklós herceggel kapcsolatos erotikus kudarcáról. A másik oldal az egyházat támadva kikéri magának, hogy a kultúra az új cenzúra nyomása alá kerüljön. „Világi demokratikus országban akarunk élni, ahol nemcsak az alkotmányban, hanem a való életben is tilos a cenzúra” – fogalmazza meg ezeket a nézeteket nyílt levelében félszáz filmes alkotó.
A hatalom csitítani próbál, de lényegében nem foglal állást. Közben a hatalmon lévő párt soraiban is egymásnak feszülnek az indulatok. Natalja Poklonszkaja, az Egységes Oroszország krími képviselője a film elleni tiltakozások vezéralakja, miközben párttársa, Sztanyiszlav Govoruhin színész-rendező sötét erők éledéséről beszélve az Iszlám Államhoz hasonlítja a pravoszláv aktivistákat. Mások klinikai esetnek nevezve a képviselőt arra szólították fel Poklonszkaját, hogy hallgasson el, vagy adja vissza mandátumát. Az orosz ortodox egyház elhatárolódott a filmmel kapcsolatos agresszív megnyilvánulásoktól, a papság jelentős része azonban helyben támogatja a tiltakozásokat. Hosszú hallgatás után a napokban megszólalt az ügyben Kirill pátriárka is, aki látványos kétértelműséggel elismerte az alkotók jogát a művészi szabadsághoz, ám egyben fel is szólította őket, hogy ne keverjék azt a társadalomra veszélyes hazugsággal, és tartsák magukat a történelmi tényekhez.
A szélsőségesek fenyegetései és a filmmel összefüggő három gyújtogatás miatt elmaradt a szuperprodukció premier előtti bemutatója Moszkvában, amelyet végül Vlagyivosztokban tartottak meg. A belügyminisztérium bűnvádi eljárást is indított a film forgalmazóit és nézőit érő fenyegetések miatt, és őrizetbe vették a film ellen fellépő Keresztény Állam – Szent Oroszország szélsőséges csoport vezetőjét, Alekszandr Kalinyint. A hatósági intézkedés annak a nyomozásnak a keretében történt, amelyet a filmrendező ügyvédje, Konsztantyin Dobrinyin moszkvai irodájánál szeptember 11-én felgyújtott személygépkocsik, illetve egy jekatyerinburgi moziba gázpalackokkal belehajtó mikrobusz ügyében indítottak.
A kulturális szféra átpolitizáltságának Oroszországban is nagy történelmi hagyománya van. Emlékezhetünk például arra, milyen vihart kavart a peresztrojka időszakában Tengiz Abuladze Vezeklés című filmje, vagy Anatolij Ribakov könyve, Az Arbat gyermekei. A vízválasztó ma a modernisták és a tradicionalisták között húzódik. Az egyik oldal a művészi önkifejezés szabadságát, a másik a hagyományos értékek tiszteletét abszolutizálja. Míg az első inkább a liberális ellenzékhez, a második a magát a konzervatív értékek, a történelmi hagyományok és az erkölcsök őrzőjeként pozicionáló orosz ortodox egyházhoz kötődik, amelynek szerepe különösen a hatalomnak a 2012-es tüntetésekre adott, a konzervatív újjászületést erősítő válasza után erősödött meg.
Persze a művészi szabadság határairól magán az egyházon belül is eltérőek a vélemények. A patriarchátus igyekszik óvatosan egyensúlyozni, ám nem hagyhatja figyelmen kívül az alsó papság és az aktív hívők véleményét, akik szerint elfogadhatatlan az is, hogy Jézust filmen megjelenítsék. Ebben a kontextusban értelmezhető igazán a Matilda körüli háború, amely a befolyásos metropolita, Ilarion szerint néha a Charlie Hebdo körüli vitákra emlékeztet. Az orosz ortodox egyház dilemmáira utalva hamis alternatívának nevezte, ha a Matilda alkotói és a mozikat felgyújtók, a cár magánéletének vulgarizálása és az erőszak, a szovjet típusú cenzúra között kell választani. Ilarion megjegyezte még, hogy jogosak azok fenntartásai, akik nem értik, hogy 1917 évfordulóján miért kellett ismét leköpni azokat, akiket a bolsevikok ártatlanul kivégeztek.
Mások is megjegyzik, hogy a forradalom évfordulóján, amikor kiéleződik a „kinek volt igaza – ki a bűnös?” kérdése, a hatalom homokba dugja a fejét. Érthető a Kreml logikája: a választások előtt a mindenkit összetartó krími konszenzus fenntartása érdekében táborának sem „fehér”, sem pedig „vörös” részét nem akarja elidegeníteni. Ezt a hallgatást azonban megpróbálják kihasználni mindkét oldalon. Ennél is nagyobb hiba Poklonszkaját és követőit pravoszláv extremistának nevezni, megsértve ezzel a manapság uralkodó győzelmi kultusszal szembemenve a cár mártírhalálát keresztényi módon az elbukás pillanataként megélő híveket. A Matilda körüli vihar egyértelműsíti, hogy a hatalom éppen azzal veszíthet támogatókat, ha a jövő felé forduló pragmatizmussal hátat fordít a múltnak, és nem viszonyul sehogy az ideológiai értelemben meghatározó eseményekhez.
