Mozipremier rendőri biztosítással: hullámokat kavar Oroszországban a Matilda

Nem botrányfilmnek indult, a Matilda mégis őrült indulatokat korbácsolt fel. Kultúrharc felsőfokon.

A szélsőségesek fenyegetései és a filmmel összefüggő három gyújtogatás miatt elmaradt a szuperprodukció premier előtti bemutatója Moszkvában, amelyet végül Vlagyivosztokban tartottak meg. A belügyminisztérium bűnvádi eljárást is indított a film forgalmazóit és nézőit érő fenyegetések miatt, és őrizetbe vették a film ellen fellépő Keresztény Állam – Szent Oroszország szélsőséges csoport vezetőjét, Alekszandr Kalinyint. A hatósági intézkedés annak a nyomozásnak a keretében történt, amelyet a filmrendező ügyvédje, Konsztantyin Dobrinyin moszkvai irodájánál szeptember 11-én felgyújtott személygépkocsik, illetve egy jekatyerinburgi moziba gázpalackokkal belehajtó mikrobusz ügyében indítottak.

A kulturális szféra átpolitizáltságának Oroszországban is nagy történelmi hagyománya van. Emlékezhetünk például arra, milyen vihart kavart a peresztrojka időszakában Tengiz Abuladze Vezeklés című filmje, vagy Anatolij Ribakov könyve, Az Arbat gyermekei. A vízválasztó ma a modernisták és a tradicionalisták között húzódik. Az egyik oldal a művészi önkifejezés szabadságát, a másik a hagyományos értékek tiszteletét abszolutizálja. Míg az első inkább a liberális ellenzékhez, a második a magát a konzervatív értékek, a történelmi hagyományok és az erkölcsök őrzőjeként pozicionáló orosz ortodox egyházhoz kötődik, amelynek szerepe különösen a hatalomnak a 2012-es tüntetésekre adott, a konzervatív újjászületést erősítő válasza után erősödött meg.

Persze a művészi szabadság határairól magán az egyházon belül is eltérőek a vélemények. A patriarchátus igyekszik óvatosan egyensúlyozni, ám nem hagyhatja figyelmen kívül az alsó papság és az aktív hívők véleményét, akik szerint elfogadhatatlan az is, hogy Jézust filmen megjelenítsék. Ebben a kontextusban értelmezhető igazán a Matilda körüli háború, amely a befolyásos metropolita, Ilarion szerint néha a Charlie Hebdo körüli vitákra emlékeztet. Az orosz ortodox egyház dilemmáira utalva hamis alternatívának nevezte, ha a Matilda alkotói és a mozikat felgyújtók, a cár magánéletének vulgarizálása és az erőszak, a szovjet típusú cenzúra között kell választani. Ilarion megjegyezte még, hogy jogosak azok fenntartásai, akik nem értik, hogy 1917 évfordulóján miért kellett ismét leköpni azokat, akiket a bolsevikok ártatlanul kivégeztek.

Mások is megjegyzik, hogy a forradalom évfordulóján, amikor kiéleződik a „kinek volt igaza – ki a bűnös?” kérdése, a hatalom homokba dugja a fejét. Érthető a Kreml logikája: a választások előtt a mindenkit összetartó krími konszenzus fenntartása érdekében táborának sem „fehér”, sem pedig „vörös” részét nem akarja elidegeníteni. Ezt a hallgatást azonban megpróbálják kihasználni mindkét oldalon. Ennél is nagyobb hiba Poklonszkaját és követőit pravoszláv extremistának nevezni, megsértve ezzel a manapság uralkodó győzelmi kultusszal szembemenve a cár mártírhalálát keresztényi módon az elbukás pillanataként megélő híveket. A Matilda körüli vihar egyértelműsíti, hogy a hatalom éppen azzal veszíthet támogatókat, ha a jövő felé forduló pragmatizmussal hátat fordít a múltnak, és nem viszonyul sehogy az ideológiai értelemben meghatározó eseményekhez.