Ne dőljön be, ha hóembert lát, mert csúnyán becsapják

Felismerhetetlenné szabták át Jo Nesbø világhírű krimijét, a Hóembert. Nem csak rossz, át is veri a nézőt.

Nagy-Britanniában rajonganak a skandináv krimiért. A regények szinte az eredeti megjelenést követő héten már ott sorakoznak a boltok polcain, a filmek és tévésorozatok pedig sokmilliós nézettséggel futnak, sőt, a Wallanderrel már a saját skandináv sorozatukat is elkészítették a britek. Nem volt meglepő hát, hogy egy újabb nagyágyúra is kivetették a hálójukat. A Jo Nesbø norvég krimiszerző regényét feldolgozó Hóember azonban mégis több egyszerű rajongásnál, a film leginkább a bekebelezés klasszikus hollywoodi módszerét idézi. Azt a (szinte mindig) sikertelen próbálkozást, hogy egy nagyon nem amerikai műfajt amerikanizáljanak: vagyis kilúgozzák belőle mindazt, ami miatt egyáltalán érdemesnek gondolták feldolgozni.

Hogy az adaptációval nincs minden rendben, korábban is lehetett tudni, hiszen a film egyik vége még szinte a vágóasztalon volt, amikor a másikat már fűzték be a vetítőbe. Ennek meglepő következménye, hogy a Hóember előzetese egy másik filmet reklámoz. Nem izgalmasabbat vagy nyomasztóbbat, hanem szó szerint mást. A trailerben felvillanó jelenetek jó része ugyanis a producerek vágóollójának esett áldozatul, így nem láthatjuk viszont a vásznon. Egy új előzetes pedig, ami nem járatja a bolondját a potenciális közönséggel, biztosan túl sokba került volna.

Az átverés ráadásul nem áll meg az előzetesnél. Pedig a rajongókat már az felvillanyozta, amikor kiderült, hogy a világhírű norvég szerző regényét filmre viszik. Aztán kiderült, Martin Scorsese ül a rendező székébe, s bár ő végül nem vállalta, az új direktor talán még nála is izgalmasabbnak tűnt. A svéd Tomas Alfredson az Engedj be! gyönyörű vámpírdrámájával és a Suszter, szabó, baka, kém című bravúros kémfilmmel bizonyította, hogy otthonosan mozog a sötét tónusú, feszültséggel teli alkotásokban, ráadásul úgy ismeri a skandináv környezetet, mint a tenyerét. Amikor pedig a stáb is elkezdett összeállni, a rajongók végképp átadhatták magukat a gyönyörnek, hiszen a főszereplő nyomozó, Harry Hole szerepére az egyik legfelkapottabb férfi színészt, Michael Fassbendert választották, mellette pedig olyan kiváló színészeket jelentettek be, mint Charlotte Gainsbourg, Val Kilmer, J.K. Simmons, Toby Jones, Rebecca Ferguson, A híd című sorozat főhősnője, Sofia Helin.

Minden részlet a sikert jelezte előre, minden tökéletesnek tűnt. Talán túl tökéletesnek is ahhoz, hogy remekmű kerekedjen belőle. Végül aztán még csak egy jó filmet sem sikerült összehozni.

Nesbø eddig tizenegy regényt szentelt legendás nyomozójának, Harry Hole-nak (a legújabb még idén megjelenik magyarul is). A Hóember a hetedik a sorban, vagyis amikor annak történetébe bekapcsolódunk, az oslói rendőrség hírhedten öntörvényű nyomozója már túl van jó pár kalandon, tragédián és nyakon csípett gyilkoson. S bár Nesbø minden újabb résznél ügyelt rá, hogy a regény önmagában is fogyasztható legyen, egy adaptáció esetében mégis jelezni kell, honnan jön, és mit cipel magával a főhős. Alfredson ezt apró gesztusokban, elejtett megjegyzésekben, jelzésértékű tárgyakban igyekezett összefoglalni. Teljesen eredménytelenül. Harry Hole egy fantom, akiről látjuk, hogy alkoholista, és szeretne visszatérni egykori kedveséhez, de ez nemcsak súlytalan, hiteltelen és indokolatlan vágyódás, de teljesen értelmetlen is.

A nyomozó egy őrült sorozatgyilkost üldöz, aki mindig akkor öl, amikor az első hó leesik. Az áldozatok olyan nők, akiknek szeretőjüktől született gyermekük. A gyilkosság helyszínén pedig mindig ott áll egy hátborzongató hóember.

A motiváció, az elkövetés módja és a gyilkos végcélja számtalan kérdést felvet(ne), Nesbø szerteágazó meseszövését azonban a film képtelen volt követni. Felvesz egy szálat, majd elfeledkezik róla, újabbhoz nyúl, de azt is elejti útközben, végül megmagyarázatlanul hagy szinte mindent a gyilkos kilétén kívül. Az pedig sajnos már a film első harmadában nyilvánvaló, még azok számára is, akik nem olvasták a regényt.

A színészek ebben a katyvaszban képtelenek normálisan teljesíteni, hiszen nincs semmi, amihez igazodhatnának. Fassbender csak lézeng másnaposan, komor arccal, az egykori szerelmét játszó Gainsbourg pedig még ennél is tanácstalanabb. Egyedül a felettébb gyanús nyomozónő (Rebecca Ferguson) hozhatna egy kis izgalmat a filmbe, de Alfredson ezt az örömöt sem hagyja meg nekünk.

Ha az értelmes narratívát, az elfogadható színészi játékot és a tűrhető rendezést kihúzzuk, végül csak a norvég táj marad meg nekünk. Oslótól Bergenig, a nyugati parttól az északi sarkkörön túli fagyba dermedt világig az alkotók igyekeztek minél több valószerűtlenül szép vidéket bemutatni. Ez a Travel Channel esetében üdvözlendő lenne, egy krimimben legfeljebb a norvégokat, vagy az északi országért rajongó nézőket elégítheti ki.

Nehéz hitelesen fokozni a csalódottságot, de a Hóember koporsójába az utolsó szögeket azzal üthetjük be, ha elővesszük a skandináv tévés krimiket, az Egy gyilkos ügytől A híd című szériáig. Ezeknek legfőbb erénye mindaz, ami Tomas Alfredson filmjéből hiányzik: a tömör elbeszélés, a következetes történetvezetés, a szigorú logika, és a jól kidolgozott karakterek.   

Nagyon úgy tűnik, hogy a hollywoodi baklövéshez nem kell a Los Angeles-i partok napfényes kábulata, a brit producerek is tönkre tudnak tenni egy ígéretes alkotást azzal, hogy szanaszét szabdalják. A végeredmény láttán már a szándékot sem lehet eldönteni, hogy vajon hűek akartak-e maradni a regényhez, vagy teljesen elszakadtak volna attól.

Valószínűleg utóbbival jártak volna a legjobban. Persze lehet, hogy Nesbø sok millió eladott regény után jól csengő nevét nem akarták veszni hagyni, de a filmben még azok a leghasználhatóbb részek, amelyek figyelmen kívül hagyják a könyvet. Minél görcsösebben ragaszkodnak Nesbø-höz, annál reménytelenebbé válik az ügy.

Norvégia legfőbb exportcikke

Volt profi focista, katona, bróker és rocksztár is, a világ mégis krimiszerzőként ismeri. Az 57 éves Jo Nesbø (kiejtve: ju neszbő) több mint harmincmillió eladott regénnyel Norvégia egyik legfőbb exportcikke az olaj, a lazac és a black metál mellett. Pedig sosem készült írónak.

Fényes futballistakarrierjének egy sérülés véget vetett, az észak-norvégiai katonai kiképzés és a tőzsde pedig nem győzte meg. Kilépett, felült egy repülőre, és Ausztráliába utazott. Útközben állt össze benne első regényének története, és körvonalazódott főhőse, a függőségektől gyötört, de különlegesen intuitív Harry Hole (hári hule) alakja.

Az 1997-ben megjelent Denevérember egyből híressé tette, és hosszú távon kijelölte az útját. Nesbø azóta több mint egy tucat krimit jelentetett meg (tizenegyet Hole főszereplésével), mesekönyveket és forgatókönyvet is írt, de nem hanyagolja el Di Derre nevű rockzenekarát sem. Mindezt persze csak nyáron, a teleket ugyanis Thaiföldön vészeli át, ahol szenvedélyére, a sziklamászásra is bőven jut ideje.

– Az érdekel, mi vezet el odáig valakit, hogy egy másik embert meggyilkoljon – fogalmazta meg ars poeticáját a Könyves Blognak adott interjúban. – Ha egész írói pályafutásom alatt képes leszek pár érvényes mondatot leírni erről, akkor már elégedett leszek – tette hozzá. A regényeihez általában a norvég rendőrség valós történeteit használja fel, alaposan kiszínezve természetesen, hiszen az északi országban viszonylag kevés sorozatgyilkos bukkant fel eddig. Legújabb Hole-sztorija Tørst (Szomjúság) címmel márciusban jelent meg, Magyarországon várhatóan ősszel vehetjük a kezünkbe.