75 éves Martin Scorsese, akit az erőszak tett naggyá, de az ima mentett meg

Robbant már bomba a filmje miatt, senki nem beszél úgy a bűnről, ahogy ő, mégis mindenben a hitet keresi.

A film – amelyben De Niro mellett a 14 éves Jodie Foster is feltűnt – elsöprő siker lett, 1976-ban elnyerte a cannes-i filmfesztivál Arany Pálmáját, és hamar minden idők egyik legjobb filmjeként kezdtek hivatkozni rá. Egészen más sorsa jutott azonban a következő produkciója. A New York, New York című zenés film bukás volt művészi és anyagi szempontból egyaránt. Scorsese a kudarc hatására depressziós lett, és kábítószerekkel igyekezett szinten tartani magát, de a szervezete nem sokáig bírta a strapát, a rendező ötvenkilósra fogyott, és egy nap a kórházban tért magához.

– Tíz napig bent tartottak, és a kórteremben fekve rádöbbentem, hogy nem akarok meghalni, nem akarom elpocsékolni az életem – fogalmazott Scorsese a Hollywood Reporternek adott interjúban. A kórházi ágyon visszatért gyermekkorába, felidézte a neveltetését meghatározó katolicizmust, és hosszú idő után imádkozni kezdett, imádkozott, hogy túljusson azon a tíz napon. – Úgy éreztem, ha megmenekülök, annak oka lesz. És ha esetleg mégsem okkal történt, így is jó hasznát vettem az imának.

Martin Scorsese szicíliai emigráns családban született Queensben. Apai és anyai nagyszülei is Palermo környékéről vándoroltak ki az Egyesült Államokba. Súlyos asztmája miatt gyermekként nem játszhatott együtt a többiekkel, és nem is igazán csinálhatott semmi megerőltetőt, így a szülei és a bátyja, hogy ne unatkozzon, gyakran vitték moziba. Ezzel gyorsan túl is estek a pályaválasztáson. Scorsesét lenyűgözte a mozi világa, elsőként a Powell és Pressburger rendezőpáros filmjei voltak rá nagy hatással. A brit duó egyik tagja valójában a miskolci születésű magyar filmes, Pressburger Imre, aki 1935-ben menekült a nácizmus elől Németországból Angliába, és ott vált világhírű alkotóvá Michael Powell oldalán. Mellettük Scorsese az olasz neorealizmus, elsősorban Roberto Rossellini filmjeiért rajongott, de saját bevallása szerint Federico Fellini, Michelangelo Antonioni, Francois Truffaut és Ingmar Bergman műveiből is sokat tanult.

Mélyen hívő család lévén Scorsese vallásos nevelést kapott, sokáig papnak készült, ám végül kidobták a szemináriumból, mert meggyűlt a baja a misézéssel. S bár az egyházat maga mögött hagyta, a katolicizmust sosem tudta. Számos filmjének alapvető témája a hit, a bűntudat és a megváltás. Első filmje, a Ki kopog az ajtómon? (Who’s That Knocking at My Door?) a vallásos nevelésből következő belső erkölcsi parancsok és a külvilág realitása közti feszültséget viszi vászonra, de az Aljas utcák is hasonló kérdéseket feszeget. A hitkeresés leghíresebb (vagy -hírhedtebb) példája azonban az 1988-as Krisztus utolsó megkísértése (The Last Temptation of Christ) volt. A Níkosz Kazandzákisz regényéből készült mű monumentális fináléja a Golgotára vezeti a nézőt, ahol a sátán emberi életet kínál Jézusnak, aki szenvedései közepette elképzeli, mi várna rá, ha megtagadná Istent, és leszállhatna a keresztről. A filmet vallásgyalázás miatt számos országban betiltották, a rendezőt többször halálosan megfenyegették a kísértés vizuális ábrázolása miatt, egy keresztény fundamentalista csoport pedig bombamerényletet hajtott végre egy párizsi mozi ellen, amely bemutatta a filmet. Tizenhárman sérültek meg, négyen súlyosan, a mozi pedig szinte kiégett.

A botrányok később sem kerülték el a rendezőt, az 1997-es Tibet végnapjai (Kundun) című, a dalai láma életét bemutató filmje miatt Kína örökre kitiltotta őt Tibetből. Ám visszatérve a Krisztus utolsó megkísértéséhez, a támadások, a fenyegetések és az erőszak mellett a film egy különleges ajándékot is hozott a rendezőnek. A művet egyházi vezetőknek is bemutatták egy zártkörű vetítésen, amely után egy érsek odalépett Scorseséhez, és azt mondta, „küldök magának egy könyvet, olvassa el”. A könyv Endó Súszaku japán író regénye volt, a Némaság. A rendező végül csak egy évvel később olvasta el, de szakmájához hűen azonnal lecsapott a megfilmesítés jogaira. Végül aztán huszonöt évig birkózott a történettel, amely egy, a XVII. századi Japánba utazó portugál szerzetes életén keresztül teszi fel a hit nagy kérdéseit. A Némaság című film tavaly került a mozikba, és amíg a Krisztus utolsó megkísértése miatt darabokra szedték, legújabb alkotása hitkeresését egyöntetű elismerés fogadta.

Az eltelt két évtized Scorsese-filmjei – köztük az Aviátor (The Aviator) és a Hugo című kalandfilm – többnyire komoly kritikai sikert arattak, még ha a mozipénztáraknál már nem volt is ilyen egyértelmű az eredmény. A legnagyobb szakmai elismerésekért azonban messzebbre kell visszamennünk az időben. A legtöbben a kórházi eszmélést követő első munkáját, az 1980-as Dühöngő bikát (Raging Bull) tartják a rendező fő művének. A legendás ökölvívó, Jake LaMotta életét feldolgozó film főszerepéért Robert De Niro csaknem 30 kilót szedett magára, de meglett az eredménye, mert bár eleinte vegyes kritikákat kapott, az Amerikai Filmintézet később minden idők legjobb sportfilmjének választotta a Dühöngő bikát.

De Niro eddig összesen nyolcszor dolgozott együtt Scorsesével, utoljára az 1995-ös Casinóban, amelyet követően a rendező új főhőst talált magának Leonardo DiCaprio személyében. Öt filmet készítettek együtt, a New York bandáitól (Gangs of New York) kezdve A téglán (The Departed) át A Wall Street farkasáig (The Wolf of Wall Street). – Közel a negyvenhez, visszatekintve mindarra, amit eddig csináltam, a középpontban a Martyval való, véletlenszerű együttműködéseink állnak – fogalmazott DiCaprio három éve egy interjúban a közös munkáról.

Martin Scorsese szinte minden fontosabb filmes díjat megnyert, filmjeit több mint nyolcvanszor jelölték Oscar-díjra, ő maga pedig nyolc jelöléssel a legeredményesebb rendezőnek számít e tekintetben. Ám nem csupán az alkotásaival járult hozzá a filmművészethez. 1990-ben alapítványt hozott létre azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet az egyetemes filmörökség megmentésére. Több alkotóval összefogva dolgozik a klasszikus művek megőrzésén és továbbörökítésén.

A mozi mellett a zene Scorsese másik szerelme, és e két szenvedély többször fonódott már össze. 1978-ban a legendás Band együttes búcsúkoncertjéről forgatta Az utolsó valcert (The Last Waltz), amely sokak szerint minden idők egyik legjobb koncertfilmje. A rendező később készített filmsorozatot a bluesról, dokumentumfilmet Bob Dylanről (No Direction Home), George Harrisonról (Living in the Material World) és a Rolling Stonesról (Shine a Light). 1987-ben ő rendezte Michael Jackson Bad című videoklipjét, a hosszabb verzió 18 perces, a tévékben a rövidebbet játszották.

És hetvenöt évesen sem lassít. Az idén kezdte forgatni Robert De Niro, Al Pacino és Joe Pesci főszereplésével a The Irishman című művét Frank Sheeranről, a maffia bérgyilkosáról, a film bemutatását 2019-ben tervezik. Leonardo DiCaprio közreműködésével pedig szintén az idén kezdte meg a Theodore Rooseveltről szóló film előkészületeit.

Sokan sokféleképpen igyekeztek megragadni Martin Scorsese filmművészetét, ő maga a New York Timesnak adott interjújában egyetlen mondatra redukálta életművét: „Megpróbáltam rájönni, hogyan élhetjük az életünket, felfedezni a létezés valódi értelmét.”