– Amikor zenekarával színpadra lép, hogyan tekint magára: mint zenész, aki szabadidejében regényeket ír, vagy mint író, aki néha gitárt vesz a kezébe?
– Most már írónak gondolom magam, aki egy rockzenekarban játszik. Ha az első regényeim megjelenésekor kérdezi, talán a fordítottját válaszolom, de mára egyértelműen megváltozott a helyzet. A zene azonban továbbra is önértékén szerepel az életemben, nem a regényekre adott reakcióm. Nem menekülök a fikcióból, csak igyekszem megtalálni az egyensúlyi helyzetet. Az írás magányos elfoglaltság, az ember bezárkózik önmagába, és megszakad a kapcsolata a külvilággal. Azzal, hogy újra és újra kiállhatok a színpadra a közönség, vagyis hús-vér emberek elé, helyrebillen a mérleg nyelve.
– Új regényében a gyilkos a Tinder partnerkereső applikáció segítségével választja ki áldozatait, akik elkeseredetten kutatnak társ után, ám végül valami egészen más vár rájuk. A magány, a kiüresedett emberi kapcsolatok és a kétségbeesett keresés láttán a Tindert tekinthetnénk akár szimbólumnak is.
– A Tinder nem szimbólum, csupán egy partnerkereső oldal, se több, se kevesebb. Ami érdekes volt benne a számomra, hogy koncentrált formában jeleníti meg a kapcsolat iránti vágyat, nincs semmilyen körítés, nincsenek viselkedési szabályok, az ember a pőre valójában áll a másikkal szemben. Egyik nap a kávézóban, ahová gyakran betérek, a szomszéd asztalnál egy nő és egy férfi beszélgetett. Annyira különös volt a dialógus, hogy nem tudtam nem odafigyelni rájuk. Szeretem megfigyelni az embereket, kitalálni, hogy mi motiválja őket, mit akarnak elérni, de abból a párbeszédből képtelen voltam rájönni, hogy mi történik éppen. Először azt gondoltam, egy állásinterjúba csöppentem, és csak nagyon lassan esett le, hogy ők az interneten ismerték meg egymást, és akkor találkoztak először személyesen. Ahogy ott ültem, és hallgattam a különös beszélgetést, néhány perc alatt elindult bennem a történet.
– A regényt indító randi után a nő csalódottan hazamegy, bezárja az ajtót, és beakasztja „a legkevésbé sem norvég biztonsági láncot”, amelyet első dolga volt felszereltetni, amikor beköltözött. Annyira félelmetes hellyé vált Norvégia, hogy a hazai biztonsági lánc már nem is nyújt elég védelmet?
– Sokan érzik úgy, hogy a világ napról napra veszélyesebbé válik körülöttük, „gyerekkoromban még minden biztonságosabb volt”, ismételgetik, a számok azonban nem támasztják alá a félelmeiket. Lényegesen kevesebb gyilkosság történik ma, mint évtizedekkel korábban, a média azonban könnyedén felülírja a statisztikákat a terrortámadásokról, kegyetlenségekről készített tudósításokkal, amelyek láttán valóban nehéz elhinni, hogy a világ biztonságosabb hely lett. Persze nem mindenki számára lett az sajnos, hiszen a krízisövezetekben élőket aligha vigasztalják a kedvező statisztikák, de Európa lényegesen biztonságosabb most, mint korábban bármikor.