Jo Nesbo nem látta a Hóembert, éppen sziklát mászott

A norvég író és zenész már tudja, hogyan fejezi be a Harry Hole-sorozatot. Interjú.

– Ha ezt elfogadjuk, magyarázatot találhatunk a skandináv krimi elsöprő sikerére is. Amikor a jóléti társadalmakban nincs mitől tartani, akkor az emberek a fikcióhoz fordulnak egy kis rettegésért?
– Skandináviában komoly hagyománya van a krimiirodalomnak. Már évtizedekkel ezelőtt is nagyszerű könyvek jelentek meg, amikor a műfaj még bőven ponyvának számított. Kereshetünk bonyolult szociológiai vagy szociálpszichológiai magyarázatot arra, miért olyan népszerűek a bűnügyi regények, de a megoldás ennél talán lényegesen kézenfekvőbb, a minőség lehet a válasz a kérdésre.

– Regényeiben komoly társadalomkritikát fogalmaz meg, számos olyan problémát felvetve, amelyek nem feltétlenül jutnának eszünkbe, ha a skandináv országokra gondolunk: korrupció, hatalmi visszaélések, egyre növekvő vagyoni különbségek. Ezek a fikció hitelességét szolgálják, vagy valós problémák?
– Összehasonlítva az olyan tradicionális skandináv krimikkel, mint Maj Sjöwall és Per Wahlöö, Henning Mankell vagy Stieg Larsson regényei, az én írásaimnak nincs hangsúlyos politikai mondanivalója. A társadalmi problémák feltűnnek a háttérben, de engem elsősorban az emberi létezés alapvető kérdései érdekelnek. Például hogy van-e a gonosz önmagában, vagy csak az egyes emberek cselekedetei hozzák létre. A norvég társadalmat épp ezért egy kissé elemelem a valóságtól.

– Ahogy egy szereplője fogalmaz, a krimik mindig borús képet festenek Oslóról, de ön sem teszi feltétlenül vonzóbbá.
– Nem célom, hogy tökéletesen valós képet alkossak a városról, azt mondanám, hogy a regényeimben kilencven százalék Oslo, a maradék tíz pedig Gotham City a Batmanből. De mivel a történet háttérben megjelenik a város, nem hallgathatom el, hogy Oslo hatalmasat változott az elmúlt évtizedekben. Nem is olyan régen még csupán egy ártatlan falu volt Európa „peremkerületén”, ma pedig már semmiben sem különbözik bármelyik közepes méretű európai várostól. Persze ez nem egyedülálló jelenség, a városok manapság egyre jobban hasonlítanak egymásra. Amikor a hetvenes évek végén elkezdtem járni a világot, még megvoltak a különbségek, a sajátos jegyek. Ha elaludtam a taxiban a reptérről a városba menet, ébredéskor alig két másodpercbe telt, hogy felfogjam, hol is vagyok: a fények, a hangulatok, a zene, az emberek, minden egyértelműen elárulta, merre járok. Ma ha felébredek a taxiban, félálomban jó ideig gondolkodnom kell, hová érkeztem, hiszen minden ugyanúgy néz ki, ugyanazok a zenék szólnak, ugyanazokat az üzleteket és reklámokat látom magam körül, ugyanolyanok a fények, és az emberek is teljesen egyformán öltözködnek. Ez azt is jelenti persze, hogy a városoknak ugyanazokkal a problémákkal kell megbirkózniuk. Oslóban a bűnözés semmiben sem különbözik Európa más részeitől, a drogok és a prostitúció ugyanúgy jelen vannak. Természetesen a bűnügyi statisztikákban komoly eltérések lehetnek, de az alapvető jegyek mindenhol egyformák. Vagyis Oslo már rég nem az az ártatlan kisváros, amely egykor volt.

– Leghíresebb nyomozója, Harry Hole gyakran szembesül feloldhatatlan morális dilemmával, legtöbbször pedig arra jut, hogy az erkölcsi törvények hajlékonyak, és mindenki a saját kedve szerint értelmezheti őket. Gondolom, ez is fikción túli tapasztalat.
– Gyermekkoromban a homoszexualitást még börtönnel büntették, ez volt a törvényileg szabályozott rend. Ma a homoszexuálisok házasságot köthetnek, ez a norma, de ettől nem mondhatjuk azt, hogy negyven éve gonoszabbak lettünk volna. Egyszerűen megváltozott a társadalmi morál, hiszen a legtöbbek számára nyilvánvalóvá vált, hogy azért, mert valaki a saját neméhez vonzódik, nem rosszabb ember. Ugyanez igaz például a boszorkányüldözésre is. Akik évszázadokkal korábban boszorkányt égettek, valóban hittek benne, hogy az az ember, akit meggyilkolnak, a gonosz megtestesülése. De ők sem voltak mindenképpen rosszak, csak az aktuális rendnek megfelelően cselekedtek. Az emberiség folyamatosan változik, és ha valamit megtanulhatunk a történelmünkből, az az, hogy az erkölcsöt sosem tekinthetjük kőbe vésett törvénynek, legfeljebb praktikus szabályok összességének, amelyek az adott pillanatban alkalmasnak tűnnek rá, hogy a társadalmat működtessék.

– Főhősei azonban legtöbbször elutasítják ezeket a praktikus szabályokat, lételemük a társadalmi normák megszegése. Honnan ez a vonzalom a kívülállók iránt?
– Nincs sztori konfliktus nélkül. Ha valaki mindent megkap az államtól, amire szüksége van, és cserébe betartja a törvényeket, elfogadja a társadalmi játékszabályokat, akkor semmilyen konfliktusról nem beszélhetünk, következésképpen sztori sincs. A regénynek szüksége van olyan karakterekre, akik áthágják a törvényt, ám a személyes vonzalom sem mellékes természetesen. A jóléti társadalmakban már nincs mi ellen lázadni, így azt hiszem, hogy az utolsó igazi lázadók azok, akik kívül helyezik magukat ezen a társadalmon. És ettől válnak igazán izgalmassá.

– Több interjúban is úgy fogalmazott korábban, hogy az írás voltaképpen manipuláció. Ez a szó az elmúlt években egészen új jelentésekkel bővült, elég csak az amerikai elnökválasztási kampány és a mindent elborító álhírek kapcsolatára gondolnunk. Mi különbözteti meg az irodalmi manipulációt a politikai célú félrevezetéstől?
– Amikor egy komikus elmesél egy viccet, akkor félrevezeti a hallgatóságát. De nem teljesen, hiszen szüksége van rá, hogy kövessék, anélkül persze, hogy tudnák, merre tartanak. Így aztán a közönség valamit sejt, de nem lehet biztos a dolgában. Ezután már minden az időzítésen múlik. A poén akkor üt a legnagyobbat, ha sikerül eltalálni azt a pontot, amikor a gyanú már felébredt, de még nem fordult át bizonyosságba. Az én módszerem sokban hasonlít ehhez. Félrevezetem az olvasót, de megadom neki azokat az információkat, amelyek segítségével rekonstruálhatja magában a bűntényt. És ha jól időzítek, akkor a nagy leleplezést megdöbbenés fogadja, nem értetlenség. Ha minden megfelelően működött, akkor az olvasó nem azt kérdezi majd tanácstalanul, hogy „micsoda, ez meg hogy lehet”, hanem azt mondja, hogy „á, már értem”. De ehhez kell a közönség is, vagyis a komikus és a krimiszerző félrevezető játéka az együttműködésen alapul. A politikában és az üzleti életben ezzel szemben a manipuláció egyértelmű megtévesztés, aki ezzel az eszközzel él, nem akarja, hogy követni tudják, nem együttműködő, csak a saját hasznával törődik.

– A Szomjúság néhány ponton nagyon finoman ugyan, de mégis egyértelműen utal a norvég társadalom sokszínűségére: egy hidzsáb, egy török fürdő, egy pakisztáni étterem. A szöveg természetességéből az integráció sikere hallatszik ki, ez esetben a fikció mennyit merít a valóságból?
– Ez jóval összetettebb kérdés annál, hogy egy interjú keretei között válaszolni tudnék rá. A bevándorlásnak és a társadalmi integrációnak komoly múltja van Norvégiában. A beilleszkedési folyamat számos részletében sikeres, de természetesen vannak kudarcok is. Ebből a témából tanulmánykötetek egész sorát lehetne megírni, így bármit is mondanék, csak a felszínt kaparnám meg vele.

– Egyik szereplője úgy fogalmaz, ha valaki sokáig a bűn közelében él, az felemészti a lelkét. Mi a helyzet az íróval, ön hogyan tudja kezelni az erőszakot és a kegyetlenséget?
– Én fikciót írok, a saját világomat építem fel. Aki a valóságban szembesül a bűnnel, a szociális vagy pszichikai rendellenességekkel, az valóban hamar kiéghet. Egy regényben még a legnagyobb szenvedés is a mű rendszerének a része, és előbb vagy utóbb értelmet nyer benne. Ám a fikción kívül a létezés káosza ritkán nyer értelmet, a valóságban csak a puszta szenvedés van. Ezt pedig hosszú távon képtelenség feldolgozni.

– Nemrég került a mozikba a Hóember című regényéből készült film, amelyben Michael Fassbender alakította Harry Hole szerepét. Látta a filmet?
– Nem, a bemutató idején sziklamászó túrán voltam, és azóta sem kerítettem rá alkalmat. Azt hiszem, szerencsésebb megőrizni a saját univerzumomat olyannak, ahogy megalkottam. Nem hiszem, hogy nagyon befolyásolna a film, de egyelőre jobb, ha távol tartom magam tőle. Egyszer talán megnézem, de az nem holnap lesz.

– A Szomjúság a tizenegyedik Harry Hole-regény. Korábbi interjúkban arról beszélt, menetrendet írt a nyomozónak, és pontosan tudja, mikor fogja lezárni a történetet. Már több mit két évtizede dolgozik Harryval, el tudja majd engedni?
– Valóban megvan a tervem, amelyet persze nem árulok el, de abban biztos vagyok, hogy ha eljön az idő, el tudom engedni. Ez nem végtelen történet, a regények eddigi logikájából pontosan következik a befejezés. És ha valóban lezárom, akkor nem lesz több folytatás.