Ritka, hogy még élő emberről filmet forgassanak, ugyanakkor törvényszerű, hogy Ambrus Attiláról készült egy: az immáron ötvenéves, egykori bankrabló hajdani tevékenységével komolyan meghatározta a főváros mindennapjait, a jelenben is élő, kétes hírnevet szerezve ezzel magának.
„Ez egy olyan történet, amelyet maga hallani akar, nem pedig az igazság” – nagyjából így fogalmaz A Viszkis című filmben Ambrus Attila (Szalay Bence), amikor az őt kihallgató Bartos nyomozó (Schneider Zoltán) szembesíti vele: meg fogja vádolni gyilkossági kísérlettel is, akár megtörtént, akár nem. A helyzet az, hogy ez a mondat kicsit magára a filmre is igaz, hiszen a rendezői és forgatókönyvírói teendőket is magára vállaló Antal Nimród bőven belenyúlt a kilencvenes években csaknem százötvenmillió forintot zsákmányoló rabló történetébe. Ez persze abban az esetben nem lenne baj, ha a módosítások erősebbé tennék a kész művet, de nem teljesen ez a helyzet. Érthető, hogy egy roppant komplex és sok-sok évet átfogó eseménysort kellett sűríteni és súlyozni, a változtatásoktól viszont nem feltétlenül lett jobb a sztori.
Amikor nemrég meglátogattuk, Ambrus Attila elmondta, ő nem akart beleszólni abba, hogy a rendező miképpen készíti el ezt a filmet. Ellenben kiemelte, Antal Nimród egyáltalán nem akart belőle hőst faragni, és ez így is van rendjén, hiszen a mai napig vita tárgya, hogy egy bűnözőből miként válhatott olyan, már-már népmesei alak, aki mintha egy jó ügyért harcolt volna. A Viszkisben az arányok ezen a téren mégsem jók, mivel az igazságszolgáltatást gyakorlatilag egyetlen ember, Bartos nyomozó képviseli. Emiatt semmit sem tudunk meg arról, hogy az adott korszakban a rendőrség milyen rossz körülmények között, sokszor képzetlen emberekkel próbálta elkapni Ambrust, aki épp a fenti hiányosságok miatt is válhatott a hazai kriminalisztika történetének legsikeresebb rablójává.
A hatóságok problémáinak ábrázolása mellett a korrajz sem sikerült valami erősre. Bár a film hangulata magával ragadó, szinte alig derül ki valami a rendszerváltás utáni Magyarországról, az események nem éreztetik elég jól, mennyire különös város volt akkoriban Budapest. Ambrus helyzete sem tűnik elég kilátástalannak csak amiatt, mert nem tud letelepedési papírokat szerezni, szúrós szemmel néz rá a kölcsönt adó hokis csapattárs, és képtelen kifizetni a pattogatott kukoricát és a kólát a mozi büféjében. Antal Nimród rovaros hasonlatai ügyesen érzékeltetik a főszereplője várható sorsát: Ambrus gyerekként egy csótányt figyel a román nevelőintézetben, és a határon átszökve annak túlélési ösztöne munkál benne (azzal együtt, hogy semmibe veszik őt), a börtönben pedig egy pókot bámul a Viszkis, amely ugyanúgy függeszkedik, mint később ő maga a Gyorskocsi utcai fegyintézet oldalán, amikor megszökik (hogy később újra fennakadjon egy másik pók, a rendőrség hálóján).
A színészválasztás azonban nem írható a pozitív dolgok listájára. Szalay Bence nem elég markáns, és a játéka sem túl magával ragadó: arca legtöbbször inkább egy kétségbeesett emberé, nem pedig egy kőkemény figuráé, aki kellő profizmussal vonult végig a választott útján a lebukásáig. A filmben a Viszkis inkább olyan alaknak tűnik, akit bár megedzett az élet, valahogy még sincs a helyzet magaslatán, sodródik és inkább csak a szerencse fia, mint saját sorsának alakítója. Az Ambrus több valódi barátnőjét egybegyúró Kata (Móga Piroska) karaktere is inkább csak a divathoz igazodó frizuráival dominál, Schneider Zoltán viszont nagyon hatásosan formálja meg a munkájába belefáradt, folyton izzadó Bartost, ahogy Klem Viktor is jó Gézaként, a vagány, bár kissé felelőtlen tettestársként.
Persze ha Antal Nimródnak az volt a szándéka, hogy egy külföldön is könnyebben befogadható, pörgős és izgalmas mű legyen A Viszkis, akkor a terve sikerült. Az akciók kellően feszesek, nincsenek túlhúzva (a motoros és az autós üldözés is látványos), szerencsére a párbeszédek sem papírízűek (bár az akkoriban még nem is létező „celeb” szót kigyomlálhatták volna a dialógusból), a feszültség is remekül adagolt (például a nyitójelenetnél vagy a vallatás és a szökés párhuzamos szekvenciáinál) és helyén van a humor is. (Külön vicces, hogy a rendező az első filmjét, a Kontrollt is megidézi a metrós és az alagutas futással.)
Bár A Viszkis rablásokról szól, hibái ellenére időrablónak egyáltalán nem nevezhető alkotás. Antal Nimród készített már jobb filmet, és ebből a mostaniból jóval többet is ki lehetett volna hozni, A Viszkis ugyanakkor kellemes kikapcsolódást nyújthat mindazoknak, akik szeretik az akciót. Valószínűleg azok a nézők fogják leginkább élvezni, akik viszonylag keveset tudnak Ambrus Attila valódi ténykedéséről. De utána szinte biztosan kedvet kapnak majd ahhoz, hogy utánaolvassanak, miként is zajlottak ezek a bűncselekmények.
