A színészválasztás azonban nem írható a pozitív dolgok listájára. Szalay Bence nem elég markáns, és a játéka sem túl magával ragadó: arca legtöbbször inkább egy kétségbeesett emberé, nem pedig egy kőkemény figuráé, aki kellő profizmussal vonult végig a választott útján a lebukásáig. A filmben a Viszkis inkább olyan alaknak tűnik, akit bár megedzett az élet, valahogy még sincs a helyzet magaslatán, sodródik és inkább csak a szerencse fia, mint saját sorsának alakítója. Az Ambrus több valódi barátnőjét egybegyúró Kata (Móga Piroska) karaktere is inkább csak a divathoz igazodó frizuráival dominál, Schneider Zoltán viszont nagyon hatásosan formálja meg a munkájába belefáradt, folyton izzadó Bartost, ahogy Klem Viktor is jó Gézaként, a vagány, bár kissé felelőtlen tettestársként.
Persze ha Antal Nimródnak az volt a szándéka, hogy egy külföldön is könnyebben befogadható, pörgős és izgalmas mű legyen A Viszkis, akkor a terve sikerült. Az akciók kellően feszesek, nincsenek túlhúzva (a motoros és az autós üldözés is látványos), szerencsére a párbeszédek sem papírízűek (bár az akkoriban még nem is létező „celeb” szót kigyomlálhatták volna a dialógusból), a feszültség is remekül adagolt (például a nyitójelenetnél vagy a vallatás és a szökés párhuzamos szekvenciáinál) és helyén van a humor is. (Külön vicces, hogy a rendező az első filmjét, a Kontrollt is megidézi a metrós és az alagutas futással.)
