Ötven éve tart Amerika drogháborúja győztesek nélkül

Sokkoló dokumentumfilm a megnyerhetetlen konfliktusról, amiben az Egyesült Államok a saját farkát kergeti.

Ahogy az egyik megszólaló megjegyezte: a CIA története nem más, mint az előre nem látható események és következményeik története. Ezt egy, korábban „a cégnek” dolgozó ügynök is megerősítette, mondván, a hírszerzés szinte sosem mérte föl a különféle üzelmek hosszú távú hatásait. Így azt sem, amikor rászabadította az országra az LSD-t, amit ugyan 1968-ban betiltottak, ám 1970-ig mintegy kétmillió amerikai már kipróbálta a svájci Sandoz laboratóriumában kifejlesztett pszichotikus szert.

Már az első képkockákban látjuk, hogy az amerikai hírszerzés inkább szemet hunyt a maffia heroinüzelmei fölött, csak szálljanak be a kubai diktátor, Fidel Castro likvidálására, illetve rendszerének megdöntésére irányuló terveikbe. Ahogy az sem igen okozott nekik álmatlan éjszakákat, hogy a Vietnam melletti Laoszban ópiumtermesztő hadurakkal közösen csempésszék a heroint, az ebből szerzett pénzből fizetve a piszkos helyi háborúkat.

A hírhedt Air America – a CIA légitársasága – ilyen jellegű tevékenysége nemcsak Délkelet-Ázsiára, hanem Kolumbiára és Közép-Amerikára is kiterjedt, ahol ugyancsak aktív részesei voltak az ott zajló kokainkereskedelemnek. Különösen érdekes végignézni a manapság a popkultúrában szétsztárolt kokainbáró, Pablo Escobar fölemelkedését, amit, úgy tűnik, szintén maga a CIA intézett el. Azzal ugyanis, hogy fedett akcióban, államcsínnyel Chilében hatalomra segítették a jobboldali diktátort, Augusto Pinochetet, Escobar karjaiba űzték az addig ott tevékenykedő, kokainelőállításban jeleskedő kémikusokat. Így Chile helyett Kolumbia vált a kemény drog egyik melegágyává.

Ilyen és ehhez hasonló történések tudathasadásos állapotot idéztek elő a drogellenes háborúban részt vevők körében. Hogyan küzdjenek úgy a jelenség ellen, ha a kormányzat bizonyos körei időről időre megjelennek azon az oldalon, amely ellen harcolni kellene? Sok szívszorító vallomásnak lehetünk tanúi, ahogy DEA-ügynökök vallanak a kínosabbnál kínosabb esetekről, kettős játszmákról. Ahogy az akkor a CIA-t vezető idősebb Bushnak miként fagy le az arcáról a mosoly egy diplomaták és kormányzati vezetők számára rendezett guatemalai, privát partin a 80-as évek közepén, miután egy ügynök nekiszegezi a kérdést: hogyan lehet, hogy a Reagan-adminisztráció azokat a nicaraguai kontrákat támogatja a marxista sandinistákkal szemben, akik maguk is nyakig benne vannak az Amerika felé irányuló drogkereskedelemben?

A kusza politikai szálak, a sötét üzelmekbe belekeveredő, bűn útjára lépő ügynökök és rendőrök botrányai mellett közben kibontakozik egy szomorú kép arról, a drogok mennyire áthatják az amerikai társadalmat. Ha a külső tényezők lecsillapodnak is, mindig jön belülről valami, ami kijátssza a rendszert. Ahogy az olcsó, elszívható kokain, a crack hogyan lesz népszerű és öli halomra az embereket a mélyszegények között, vagy hogy a középosztály miképp kap rá a legális drogpatikákra, hogy fájdalomcsillapítónak álcázott pirulahegyeket szerezzen be.

Noha A titkos drogháború sok szempontból talán túlzó alkotás, nem árul zsákbamacskát: a néző durva dolgokat fog látni. Már csak azért is érdemes végignézni, mert amellett, hogy elgondolkodtató, ilyen alaposan talán még nem foglalkoztak a témakörrel. Ha csak a fele igaz, már az elképesztő – sóhajthatunk egy nagyot, miközben érezzük, nem töméntelen mennyiségű pénzre és katonákra, inkább belső önvizsgálatra volna szükség.