Poirot-film: nem is a gyilkosság, hanem ez a bajusz az igazi bűn

Kenneth Branagh a világ leghíresebb nyomozójának bőrébe bújik, és nem fogja vissza magát.

Kenneth Branagh imádja önmagát. Saját maga kedvenc színésze és rendezője is egyben, így ki másra osztaná filmjei legjobb szerepeit, ha nem saját magára? V. Henrik, Hamlet, Benedek a Sok hűhó semmiértből, Frankenstein és most a világ leghíresebb nyomozója: Hercule Poirot. Persze senki sem hibáztatja, amiért nehéz ellenállnia a narcizmusnak, főleg ha a végeredmény igazolja is a választását. Kenneth Branagh eddig sem ijedt meg a kihívásoktól, elég csak Shakespeare drámáinak adaptációjára gondolnunk, de most talán még ennél is nagyobb fába vágta a fejszéjét. Agatha Christie legendás karakterének bőrébe bújni bizonyos szempontból nagyobb bátorságot feltételez, mint eljátszani Hamletet. Hiszen a piperkőc nyomozó alakja alig hagy mozgásteret a színésznek – és a rendezőnek egyaránt –, minden apró eltérés az ortodox Poirot-hívők ikonjától blaszfémiával ér fel. Ráadásul a Gyilkosság az Orient expresszen az író talán legismertebb regénye, a történet már-már az általános műveltség része, így pedig felmerül a kérdés, ki kíváncsi még a réges-rég megoldott rejtély sokadik feldolgozására.

Kezdjük a bajusszal, hiszen ezen áll vagy bukik a dolog. Poirot kackiás arcszőrzete lényének, belső világának kivetülése. Az aprólékos figyelemmel és fegyelemmel gondozott bajuszka a rend és az elegancia tökéletes elegye. Bajuszt növeszteni művészet – mondja Poirot. Épp olyan művészet, mint egy rejtély megfejtése. A gyilkosság felborítja a világ rendjét, ám a zseniális detektív kis szürke agysejtjeit mozgósítva nyakon csípi a bűnöst, helyre tolja a kizökkent időt, és még csak a kárhozatra sem panaszkodik közben. A feje tetejére állt világban a bűn által káoszba taszított emberiség egyetlen reménye az a kis bajusz, ami jelzi: a rend minden felfordulásban ott van, csak meg kell találnunk. Poirot arcszőrzetére vallást alapíthatnánk.

Kenneth Branagh talán így akarta meglelni önmagát Agatha Christie világában, vagy kapásból sokkolni kívánta a közönséget, mindenesetre az apró bajusz helyére mintha a jeti vagy a farkasember arcszőrzetét, vagy rögtön Gálvölgyi János szemöldökét ragasztotta volna fel. Olyan bajuszszörnyeteg ül az általa elképzelt Poirot arcán, hogy Nietzsche, Hulk Hogan, de még Kövér László is zokogva könyörögne a receptért. Ezzel pedig – hiába derül ki, hogy a gondos ápolás itt sem marad el – oda a visszafogott elegancia, és oda a rend, ami nem túl jó hír a káoszba taszított emberiség számára.

Akinek sikerül túltenni magát rajta, hogy Kenneth Branagh alapjaiban kérdőjelezi meg Agatha Christie – és a teljes olvasó- és nézőközönség – világát, az egy közepesen izgalmas nyomozásba kapcsolódhat be. A történetet, gondolom, mindenki ismeri: az Isztambulból Párizsba – majd onnan tovább átszállással Londonba – tartó Orient expressz egyik kupéjában meggyilkolnak egy rosszarcú műkincskereskedőt. Poirot szerencsére épp a vonaton van, így neki is áll, hogy felderítse a bűntényt, amelynek szálai a múltba futnak vissza. A szerelvény egy hóomlásnak köszönhetően napokig a fagyos semmi közepén rostokol a mai Horvátország keleti részén, ennyi idő pedig épp elég a belga nyomozónak, hogy rájöjjön, utastársai közül senki sem az, akinek mondja magát.

A regényt többször feldolgozták már. A leghíresebb talán az 1974-es változat Albert Finney-vel a belga detektív szerepében, és olyan sztárokkal, mint Ingrid Bergman – aki Oscar-díjat kapott a szerepért –, Vanessa Redgrave, Sean Connery, Michael York és John Gielgud. Készült egy tévéfilm 2001-ben, itt Alfred Molina játszotta a detektívet, és a nálunk is sugárzott sorozat részeként is feldolgozták már, a karakterrel sokak szemében szinte összeolvadt David Suchet főszereplésével. Branagh, akárcsak az 1974-es adaptáció alkotói, igazi sztárparádét kreál a nyomozásból: Judi Dench, Michel Pfeiffer, Penélope Cruz, Daisy Ridley, Willem Dafoe, Tom Bateman és Johnny Depp is felbukkan a filmben.

A rendező sok szálon hűen követi a regényt, néhány ponton azonban látványosan eltér tőle. Ezek jellemzően a bajuszeffektus alapján működnek: ahol nagyot lehet mondani, ott Branagh meg is teszi. Lövöldözés, üldözés, zuhanás, hősködés, dráma és emésztő kételyek, csupa olyasmi, ami a filmben megjelenített formában nehezen fér össze Poirot világával. Ahogy a néha neurotikus, néha kirobbanóan szociális, néha emberien tépelődő nyomozó karaktere sem emlékeztet a bosszantóan pedáns, idegesítően pökhendi, elviselhetetlenül narcisztikus és rémisztően okos figurára, akit a regények – és az eddigi feldolgozások – alapján magunk elé képzeltünk. Még akkor sem, ha Branagh Poirot-ja is mérőléccel vizsgálja a tojást, és megigazítja minden szereplő nyakkendőjét, hiszen ez is csak a nagyotmondás pózának terméke.

Erre épp azok a jelenetek hívják fel a figyelmünket, amelyekben kreatív módon gondolja tovább az eredeti művet a rendező. Ilyen például az emberi egyenlőség kérdése. A bőrszín és a fajgyűlölet visszatérő kérdések a filmben – ne feledjük, Agatha Christie 1934-ben írta a regényt. Branagh ugyan itt is túllő néha a célon, és megmosolyogtató naivitással igyekszik bemutatni a másság elfogadásának szép példáit, ám esetenként egészen visszafogott és józan is tud maradni, ilyenkor pedig akár még érvényes üzenetet is felfedezhetünk a nyomozásban. Sajnos azonban ezek döbbentenek rá, hogy mennyire hiányzik a józan visszafogottság a filmből. Amikor már épp azt gondolnánk, hogy a rendező elkezdte értelmezni a történetet, a főhős a képünkbe tolja az orbitális arcszőrzetét.

Ez persze nem baj, minden ikont meg lehet semmisíteni, de azért a bajusszal jobb lesz vigyázni. Főként mivel, a hírek szerint, Agatha Christie örökösei látnak fantáziát (és pénzt) a folytatásban, vagyis van esély rá, hogy Poriot ismét marhahajcsár-fizimiskával tér vissza a vászonra.