Poirot-film: nem is a gyilkosság, hanem ez a bajusz az igazi bűn

Kenneth Branagh a világ leghíresebb nyomozójának bőrébe bújik, és nem fogja vissza magát.

Akinek sikerül túltenni magát rajta, hogy Kenneth Branagh alapjaiban kérdőjelezi meg Agatha Christie – és a teljes olvasó- és nézőközönség – világát, az egy közepesen izgalmas nyomozásba kapcsolódhat be. A történetet, gondolom, mindenki ismeri: az Isztambulból Párizsba – majd onnan tovább átszállással Londonba – tartó Orient expressz egyik kupéjában meggyilkolnak egy rosszarcú műkincskereskedőt. Poirot szerencsére épp a vonaton van, így neki is áll, hogy felderítse a bűntényt, amelynek szálai a múltba futnak vissza. A szerelvény egy hóomlásnak köszönhetően napokig a fagyos semmi közepén rostokol a mai Horvátország keleti részén, ennyi idő pedig épp elég a belga nyomozónak, hogy rájöjjön, utastársai közül senki sem az, akinek mondja magát.

A regényt többször feldolgozták már. A leghíresebb talán az 1974-es változat Albert Finney-vel a belga detektív szerepében, és olyan sztárokkal, mint Ingrid Bergman – aki Oscar-díjat kapott a szerepért –, Vanessa Redgrave, Sean Connery, Michael York és John Gielgud. Készült egy tévéfilm 2001-ben, itt Alfred Molina játszotta a detektívet, és a nálunk is sugárzott sorozat részeként is feldolgozták már, a karakterrel sokak szemében szinte összeolvadt David Suchet főszereplésével. Branagh, akárcsak az 1974-es adaptáció alkotói, igazi sztárparádét kreál a nyomozásból: Judi Dench, Michel Pfeiffer, Penélope Cruz, Daisy Ridley, Willem Dafoe, Tom Bateman és Johnny Depp is felbukkan a filmben.

A rendező sok szálon hűen követi a regényt, néhány ponton azonban látványosan eltér tőle. Ezek jellemzően a bajuszeffektus alapján működnek: ahol nagyot lehet mondani, ott Branagh meg is teszi. Lövöldözés, üldözés, zuhanás, hősködés, dráma és emésztő kételyek, csupa olyasmi, ami a filmben megjelenített formában nehezen fér össze Poirot világával. Ahogy a néha neurotikus, néha kirobbanóan szociális, néha emberien tépelődő nyomozó karaktere sem emlékeztet a bosszantóan pedáns, idegesítően pökhendi, elviselhetetlenül narcisztikus és rémisztően okos figurára, akit a regények – és az eddigi feldolgozások – alapján magunk elé képzeltünk. Még akkor sem, ha Branagh Poirot-ja is mérőléccel vizsgálja a tojást, és megigazítja minden szereplő nyakkendőjét, hiszen ez is csak a nagyotmondás pózának terméke.

Erre épp azok a jelenetek hívják fel a figyelmünket, amelyekben kreatív módon gondolja tovább az eredeti művet a rendező. Ilyen például az emberi egyenlőség kérdése. A bőrszín és a fajgyűlölet visszatérő kérdések a filmben – ne feledjük, Agatha Christie 1934-ben írta a regényt. Branagh ugyan itt is túllő néha a célon, és megmosolyogtató naivitással igyekszik bemutatni a másság elfogadásának szép példáit, ám esetenként egészen visszafogott és józan is tud maradni, ilyenkor pedig akár még érvényes üzenetet is felfedezhetünk a nyomozásban. Sajnos azonban ezek döbbentenek rá, hogy mennyire hiányzik a józan visszafogottság a filmből. Amikor már épp azt gondolnánk, hogy a rendező elkezdte értelmezni a történetet, a főhős a képünkbe tolja az orbitális arcszőrzetét.

Ez persze nem baj, minden ikont meg lehet semmisíteni, de azért a bajusszal jobb lesz vigyázni. Főként mivel, a hírek szerint, Agatha Christie örökösei látnak fantáziát (és pénzt) a folytatásban, vagyis van esély rá, hogy Poriot ismét marhahajcsár-fizimiskával tér vissza a vászonra.