Miután Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényéből készített sorozat zajos sikert aratott világszerte, senkit nem ért meglepetésként, hogy újabb Atwood-mű tűnik fel a tévében. A legújabb darab az Alias Grace (nálunk a Netflixen látható, a könyvet idén adta ki a Jelenkor), amely egy XIX. századi rejtélyes gyilkosság krónikája, megtörtént események alapján íródott, és az alaptörténet talán még a regénynél is ellentmondásosabb.
Női főszereplő, megkülönböztetés, előítélet, kilátástalanság, bűn, bűnhődés, az élet sivársága – ezek a kulcsszavak szinte tökéletesen ráillenének A szolgálólány meséjére is. Az Alias Grace – dacára annak, hogy a történet kulisszái, az idősík és a kor társadalmi normái látszólag merőben különböznek – egyértelmű hasonlóságokat mutat az írónő jóval korábban írt másik regényével. Egy dologban azonban alapvetően más a kettő: az Alias Grace megtörtént eseményeket, méghozzá egy teljes bizonyossággal máig megoldatlan kettős gyilkosságot dolgoz fel. Az eset talán éppen rejtélyessége – és a vádlott csinos fiatal lány volta – miatt tartotta évtizedekig lázban a kora viktoriánus kori Kanadát.
Ami a bűncselekményről teljes bizonyossággal tudható, az néhány mondatban leírható. Thomas Kinneart, a ház tulajdonosát 1843 júliusában agyonlőtték, a golyó mellkasának bal oldalán hatolt be. Nancy Montgomeryt, házvezetőnőjét és szeretőjét baltával vágták fejbe, majd megfojtották. Mindkettejük testére a pincében találtak rá, Nancyt egy kád alatt próbálták elrejteni. A nő a boncolás tanúsága szerint terhes volt. A gyilkosság körülményeinek minden további részlete a két vádlott egymást kompromittáló vallomásából rekonstruálható – a teljes igazság pedig vélhetően soha nem fog kiderülni.
A skót Kinnear a semmi közepén élt házvezetőnőjével Felső-Kanadában, a mai Ontario tartomány területén, 26 kilométerre Torontótól. Amikor rátaláltak holttesteikre, a házból nemcsak számos értéktárgy (például Nancy legjobb ruhái) hiányzott, de két szolgálójuk, a húszéves James McDermott és a csupán 16 éves Grace Marks is, olvasható a Smithsonian magazinban. Mindketten ír bevándorlók voltak, akik alig néhány héttel azelőtt álltak Kinnearék szolgálatába. McDermott korábban a kanadai seregben szolgált, Marks pedig egy sor háznál dolgozott szolgálóként. Nem kellett túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy mindenki őket gyanúsítsa a gyilkosságokkal. Ez szinte biztosan igaz is volt. De hogy mekkora részük volt a bűnben, ki volt az értelmi szerző, mindketten szabad akaratukból vettek-e benne részt, az soha nem derült ki.
Nem sokáig menekültek, hamarosan elfogták őket a határ túloldalán, a New York állambeli Levistonban, és a tárgyalásra visszavitték őket Torontóba. A tárgyalás maga nem tartott túl sokáig. Mindkettőjüket (a férfit elsőrendű vádlottként, a lányt bűnsegédként) halálra ítélték. McDermottot gyorsan fel is akasztották, de Marksnak az esküdtszék fiatal korára tekintettel kegyelmet kért, így az ő büntetését életfogytiglanra változtatták. Az eset és a tárgyalássorozat afféle bulvárszenzációt keltett a korabeli Kanadában, de hogy a történet mindmáig fennmaradt, az Susanna Moodie angol bevándorló a XIX. századi kanadai telepeslétet megörökítő életrajzi írásának (Life in the Clearings versus the Bush) köszönhető. Ezt a könyvet olvasta Atwood még a hatvanas években, majd 1996-ban megírta az Alias Grace-t.
Mint Atwood kutatásaiból kiderült, a Kinnear-kettősgyilkossággal kapcsolatban máig több a fehér folt, mint a biztos ismeret. Egy emberöléssel vádolt 16 éves lány még ma is szenzációt kelt, a XIX. század közepének sajtója pedig, amely egyszerre hirdette a bigott erkölcsösséget és fürdött a szaftos részletekben, Grace-ben, bűntársában és áldozataikban rátalált a tökéletesen eladható termékre. „A szex, az erőszak és az alsóbb néposztályok megvetendő engedetlensége ellenállhatatlanul vonzotta a sajtót” – nyilatkozta később Atwood. Marks volt a léha, cselszövő nő, aki szövetkezett hasonlóan aljas (minthogy ír) szeretőjével, hogy megöljék a társadalmi ranglétra ellenkező végén álló, ugyanakkor hasonlóan erkölcstelen vadházasságban élő Kinneart és Montgomeryt.
A lány bírósági viselkedésével nem segített az őt jobb fényben látni akaróknak. Már az sem volt jó húzás tőle, hogy a bíróságon abban a ruhában jelent meg, amelyet a megölt házvezetőnőtől lopott el (bár kérdéses, hogy volt-e neki másik). Az eljárás közben nem mutatta a tőle elvárható érzelmek apró jelét sem (csak a halálos ítélet hallatán ájult el). Ez a jelenlévők egy részében megerősítette azt az előítéletet, miszerint lelkiismeret nélküli, számító, gonosz némber, mások viszont az események kiváltotta sokknak tulajdonították látszólagos rezignáltságát, és különben sem tudták elképzelni, hogy egy ilyen fiatal, ártatlan lányka képes lehet egyáltalán efféle gaztettre.
A vallomások – beleértve a tanúk és a vádlottak beszámolóit is – gyakorlatilag semmiben sem egyeztek, így a tárgyalás nem tölthette be tényfeltáró funkcióját. Bár egyik vádlott sem vallotta magát teljesen ártatlannak a gyilkosságokban (vélhetően belátták, hogy ez a tárgyi bizonyítékok fényében hiábavaló próbálkozás lenne), mindketten a másikat nevezték meg a bűn kitervelőjeként és fő végrehajtójaként. Grace utolsó vallomásában azt állította, hogy McDermott akarta megölni a munkaadóikat, miután a házvezetőnő lustasága miatt kirúgta, és megeskette őt (Marksot), hogy segít neki. Miután azonban a férfi szolgáló megölte a háziurat, Grace megpróbált elmenekülni, McDermott ekkor őt is megpróbálta lelőni. Ezt a vallomást erősíti az, hogy a helyszíni szemle során valóban találtak egy golyót a konyhaajtóba fúródva.
Az esküdtek már épp hajlottak is volna hinni a lánynak, amikor McDermott pont fordítva adta elő a történteket. Az ő verziója szerint a lány csábította el őt, és vette rá, hogy segítsen neki (Grace-nek) megölni a munkaadóikat. Mindehhez pedig az szolgált volna indítékul, hogy Montgomery Marksot rúgta ki, és még a jogos jussát sem volt hajlandó kifizetni. „Én majd segítek neked, mondta Grace, ha pedig nem teszed meg, akkor gyáva nyúl vagy. Én sokszor visszautasítottam, de ő azzal fenyegetett, hogy ha nem segítek, örökké nyomorult leszek” – vallotta McDermott. A kivégzése napján a férfi a vallomását még kiegészítette azzal, hogy a házvezetőnőt ő csak megsebesítette a baltával, de utána Grace tekert egy rongyot a nyakára, és ő fojtotta meg. A férfi még kivégzésének pillanatában is azt kiabálta, hogy Grace tette, őt akasszák föl.
De Marksot nem akasztották föl, a mai szociológusok szerint azért, mert a viktoriánus korban, ellentétben a középkorral, a nőket morálisan tisztábbnak, eredendően ártatlannak tartották a bűnös férfiakkal szemben, így joggal számíthattak az esküdtszékek jóindulatára. Azok a nők, akik férfias dolgokat műveltek (és ebbe a durva fizikai munkák mellett a gyilkosság is beletartozott), nem illettek a kor nőideáljába, és ezért a társadalmi elit igyekezett tudomást sem venni róluk – például úgy, hogy kevésbe hitt a nőket efféle bűncselekménnyel vádló állításoknak. Viszont éppen furcsaságuk miatt egyúttal érdekesek is voltak a bűnös nők. Ezen érdeklődést pedig egymás nyakára hágva szolgálták ki az újságok, amelyek olvasótáborát természetesen inkább a szolgálókat foglalkoztató osztály, semmint maguk a szolgálók jelentették. Őket egyenesen elborzasztotta az a „veszély”, hogy az alsóbb néposztályok tagjai mindenféle provokáció nélkül is uraik életére törnek. Az Examiner című lap a gyilkosságot annak számlájára írta, hogy „manapság veszélyesen elhanyagolják a szolgálók jellemének alapos vizsgálatát”.
Akár tudatlan áldozat, akár számító intrikus volt Grace Marks, végül megkímélték életét, amit annak köszönhetett, hogy McDermott-tal ellentétben neki legalább volt néhány szimpatizánsa. Vagy inkább Grace-ből nem néztek ki annyi akaratot, romlottságot és intelligenciát, hogy ő is lehetett a kezdeményező fél, és hatni tudott McDermottra. Az időközben középkorú nővé öregedő Marks összesen 29 évet ült börtönben, időközben több mint egy évig elmegyógyintézetben kezelték. Az sem egyértelmű, hogy tényleg megbomlott-e az elméje (amelyre több mint elégséges magyarázattal szolgáltak volna a börtönben elszenvedett sanyargatások), vagy ahogy az elmegyógyintézet igazgatója gondolta, csak megjátszotta az őrületet. Az évek során sok támogatóra tett szert, akik folyamatosan kegyelmi kérvényekkel bombázták a hatóságokat. Végül kiengedték, New Yorkba költözött, és végleg eltűnt szem elől.
Szabadon engedése pillanatában – utolsó ismert nyilatkozatában – is ártatlanságát hangoztatta. A börtönből kilépve – a szokásos eljárásnak megfelelően – kérdőívet töltettek ki vele. Ebben megkérdezték, hogy „mi volt az általános oka balsorsának, és mi volt a közvetlen oka annak a bűnnek, ami börtönbe juttatta?” Erre mindössze így felelt: „Az, hogy egy gonosztevővel együtt szolgáltam.”
