Akkor a hadsereg egészen bekerített bennünket – meséli egy napját a hétéves Farah, mintha csak egy iskolai délutánról, baráti fogócskáról adna számot. Mondandóját a háttérből érkező robaj szakítja félbe, mire fölpattan, indulna rögtön, de lefékez. – Ez közelről jött, nem robbant fel. Egy rakéta lehetett. Vagy nem is, inkább lövedék egy harckocsiról – találgat. Szakértelmén nem is csodálkozhatunk, hiszen a szíriai Aleppóban vagyunk, a családot pedig csupán egy fal választja el a hadsereg állásaitól. Mindezt Marcel Mettelsiefen két évvel ezelőtti dokumentumfilmjében, a Hazám, Wataniban látjuk, amit a múlt heti Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál (BIDF) keretében nálunk is levetítettek.
Korábban több filmet is forgatott már a szíriai háború poklából a rendező; mostani alkotása viszont odáig jutott, hogy Oscarra jelölték a legjobb rövid dokumentumfilm kategóriában. Nem csak a bátor témaválasztásnak szólhatott az elismerés: erős, érzékeny alkotással van dolgunk, amely több éven keresztül követi egy a családfőt elvesztő, majd Németországba menekülő família életét. A film a gyermekek mindennapjaira fókuszál, így a szörnyűségeket egészen más szemszögből, talán még iszonyatosabban mutatja be. Nehéz feledni a jelenetet, amint az ötéves Szara nikábot öltve játszik testvérével, behúzva a szobába: „Ülj csak ide a székre, most jól lemészárollak, én az ISIS-től jöttem.”
A BIDF idei filmjei közül egyébként is többre jellemző volt, hogy a gyerekek sorsán, kilátásain keresztül mutatta be, milyen romboló hatást tud kiváltani a háború, az erőszak, a nélkülözés. Kaspar Astrup Schröder filmje, A napra várva remek példa erre: magukra maradt kicsiket látunk, akik a börtönben kénytelenek látogatni apjukat. A férfit gondatlanságból elkövetett emberölés miatt végezhetik ki, a gyerekeknek pedig fogalmuk sincs, együtt lehetnek-e még valaha, miközben ráadásul nem is tudnak hova menni. Végül a pekingi Sun Village árvaház fogadja be őket, ahova a többi fiatal is azért került, mert szüleiket súlyos bűncselekményekért ítélték el. Van-e számukra jövő, ki tudnak-e törni a lefelé húzó spirálból, jobb életet élhetnek-e szüleiknél? Schröder filmje segít, hogy kínzó kérdéseinkre olykor talán reményteli válaszokat is kapjunk.
Idő előtt felnövő fiatalokat mutat Anne Zamecka filmje is, Az én vérem/Áldozat (Communion). Hőse, egy tizennégy éves kislány egyszerre kénytelen alkoholista apjáról, külön élő anyjáról és autista öccséről gondoskodni, miközben a családot is igyekszik újra összehozni. A lengyel rendező első filmje ez, ami a BIDF-en végül a kategóriadíjat is el tudta hozni. Zameckának volt honnan inspirációt nyernie: egyik fontos hatása volt Ósima Nagisza 1969-es filmje, A fiú, amiben egy fiatal volt kénytelen asszisztálni apja szélhámosságaihoz, csak hogy együtt maradjon a család.
Az idei BIDF kategóriadíjait egyébként olyanok hozták még el, mint Roman Sumunov breaktáncosokról szóló filmje, a Babiloni álmodozók, vagy épp Ognjen Glavonictól a Mélyre temetve. A belgrádi tömegsír nyomán feltáruló történetek ugyancsak sokkolónak, megrázónak mondhatók. Elismerést kapott még az Életre kelteni Hassant, valamint a Zhalanash, a fantomváros, míg a közönség a La Chana, a flamenco királynője című alkotást díjazta. Életműdíját Gazdag Gyula filmrendező, forgatókönyvíró vehette át, akinek a nevéhez olyan kultikus dokumentumfilmek kötődnek, mint a Hosszú futásodra mindig számíthatunk (1969), A válogatás (1970), A határozat (1972) vagy A bankett (1982).
