Milne életútjának ismerőin kívül valószínűleg kevés Micimackó-rajongó gondolná, hogy a Százholdas Pagony megálmodójának mennyi fájdalommal, szenvedéssel volt teli az élete. Az 1882-es születésű angol szerző az első világháború után poszttraumás stresszben szenvedett, családjával pedig vidékre is költözött, hogy távol a világ zajától sikerüljön felejtenie a történteket. A háború emlékeivel küzdő Milne-ben fia, Christopher Robin tartotta a lelket, akinek hatására aztán meg is született Mackó, Malacka, Tigris és Nyuszi képzeletbeli világa, valamint a kisfiú által inspirált Róbert Gida alakja.
Simon Curtis tavaly bemutatott, hozzánk januárban elérő életrajzi filmje, a Viszlát, Christopher Robin! leginkább a kisfiú személyére, illetve apjával való kapcsolatára koncentrál, bemutatva, milyen hatással volt a gyerek mindennapjaira az egyre inkább fokozódó felhajtás. A cím tehát pontos, bár nem biztos, hogy mindez szerencsés ötlet volt: a történetben rejlő sablonokat ugyanis nem sikerült elkerülni, a végeredmény így inkább csak üresen kongó, patetikus lett.
Az Egy hét Marilynnel és a Hölgy aranyban rendezője jó érzékkel válogatta színészeit: Domhnall Gleeson remekül hozza a felejteni vágyó Milne lefojtottságát, míg Will Tilston nagyszerű felfedezés a fiatal Christopher Robin szerepében.
Margot Robbie talán az egyetlen, aki túlzottan átüt a karakterén. Hiába ugyanis, hogy kirohanásaiért és nem túl barátságos gesztusaiért olykor haragudnunk kellene Daphne Milne-re, játékával egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy így érezzünk.
A csupa szív mese híveinek csalódniuk kell, ha kedvencük hangulatát várják visszaköszönni a Viszlát, Christopher Robin! című filmben. Egyszerre sötétebb, illetve giccsesebb moziról van szó, és inkább az előző tónus húzza felfelé az alkotást. Azok a jelenetek például, amelyekben a „shell-shock” megrohanja Milne-t, hogy aztán a fia rángassa vissza a valóságba egy-egy apró gesztussal, a természet állandó jelenségeire való rámutatással.
Miután viszont a fantáziavilág életre kel, Micimackóék története pedig világhírűvé válik, az érzelgés veszi át a főszerepet. Innentől főleg Christopher Robin szenvedésére fókuszál a mozi: elvégre ő azt szerette volna, hogy az apja neki írjon egy mesét, nem azt, hogy a világnak róla. Az erőszakot ellenző Milne-ék életében aztán törést jelent, amikor fiuk a második világháborúba megy, ráadásul azzal a felkiáltással, hogy reméli, katonaként végre önmaga és nem „Róbert Gida” lehet.
A film végéhez közeledve aztán tobzódunk a hatásvadász jelenetekben és a nagy tanulságokban, mintha csak az alkotók meg kívánták volna tagadni az addig elbeszélteket. Legalábbis különös az újabb világháború után figyelni a túlcsorduló happy endet, miközben korábban éppen azt jegyezhettük meg, hogy a harc akkor sem ér véget, amikor a felek leteszik a fegyvert.
Curtis jól látható módon inkább megindítani szeretett volna filmjével, ténylegesen a Micimackó-rajongókat célozva meg ezzel. Jobb lett volna, ha ehelyett a sötétebb árnyalatokat erősíti fel, és valóban komoly művet tesz le az asztalra: olyat, ami nem keni el egynémely ponton a valós eseményeket. Így összességében inkább a mozi első fele bizonyul remek néznivalónak. A továbbiakban marad nekünk a legújabb Star Warsokban is látott Domhnall Gleeson kiváló alakítása.
