Milyen volt Róbert Gida gyerekkora a valóságban?

A Micimackó alkotójáról készült mozi inkább a hatásvadászatról szól, de Simon Curtis teret enged a sötétebb tónusoknak is.

Lakner Dávid
2018. 01. 09. 10:41
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Milne életútjának ismerőin kívül valószínűleg kevés Micimackó-rajongó gondolná, hogy a Százholdas Pagony megálmodójának mennyi fájdalommal, szenvedéssel volt teli az élete. Az 1882-es születésű angol szerző az első világháború után poszttraumás stresszben szenvedett, családjával pedig vidékre is költözött, hogy távol a világ zajától sikerüljön felejtenie a történteket. A háború emlékeivel küzdő Milne-ben fia, Christopher Robin tartotta a lelket, akinek hatására aztán meg is született Mackó, Malacka, Tigris és Nyuszi képzeletbeli világa, valamint a kisfiú által inspirált Róbert Gida alakja.

Simon Curtis tavaly bemutatott, hozzánk januárban elérő életrajzi filmje, a Viszlát, Christopher Robin! leginkább a kisfiú személyére, illetve apjával való kapcsolatára koncentrál, bemutatva, milyen hatással volt a gyerek mindennapjaira az egyre inkább fokozódó felhajtás. A cím tehát pontos, bár nem biztos, hogy mindez szerencsés ötlet volt: a történetben rejlő sablonokat ugyanis nem sikerült elkerülni, a végeredmény így inkább csak üresen kongó, patetikus lett.

Az Egy hét Marilynnel és a Hölgy aranyban rendezője jó érzékkel válogatta színészeit: Domhnall Gleeson remekül hozza a felejteni vágyó Milne lefojtottságát, míg Will Tilston nagyszerű felfedezés a fiatal Christopher Robin szerepében.

Margot Robbie talán az egyetlen, aki túlzottan átüt a karakterén. Hiába ugyanis, hogy kirohanásaiért és nem túl barátságos gesztusaiért olykor haragudnunk kellene Daphne Milne-re, játékával egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy így érezzünk.

A csupa szív mese híveinek csalódniuk kell, ha kedvencük hangulatát várják visszaköszönni a Viszlát, Christopher Robin! című filmben. Egyszerre sötétebb, illetve giccsesebb moziról van szó, és inkább az előző tónus húzza felfelé az alkotást. Azok a jelenetek például, amelyekben a „shell-shock” megrohanja Milne-t, hogy aztán a fia rángassa vissza a valóságba egy-egy apró gesztussal, a természet állandó jelenségeire való rámutatással.

Miután viszont a fantáziavilág életre kel, Micimackóék története pedig világhírűvé válik, az érzelgés veszi át a főszerepet. Innentől főleg Christopher Robin szenvedésére fókuszál a mozi: elvégre ő azt szerette volna, hogy az apja neki írjon egy mesét, nem azt, hogy a világnak róla. Az erőszakot ellenző Milne-ék életében aztán törést jelent, amikor fiuk a második világháborúba megy, ráadásul azzal a felkiáltással, hogy reméli, katonaként végre önmaga és nem „Róbert Gida” lehet.

A film végéhez közeledve aztán tobzódunk a hatásvadász jelenetekben és a nagy tanulságokban, mintha csak az alkotók meg kívánták volna tagadni az addig elbeszélteket. Legalábbis különös az újabb világháború után figyelni a túlcsorduló happy endet, miközben korábban éppen azt jegyezhettük meg, hogy a harc akkor sem ér véget, amikor a felek leteszik a fegyvert.

Curtis jól látható módon inkább megindítani szeretett volna filmjével, ténylegesen a Micimackó-rajongókat célozva meg ezzel. Jobb lett volna, ha ehelyett a sötétebb árnyalatokat erősíti fel, és valóban komoly művet tesz le az asztalra: olyat, ami nem keni el egynémely ponton a valós eseményeket. Így összességében inkább a mozi első fele bizonyul remek néznivalónak. A továbbiakban marad nekünk a legújabb Star Warsokban is látott Domhnall Gleeson kiváló alakítása.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.