Túlélni Mickey egér rémuralma alatt

A Floridai álom című film a szegénység, kiszolgáltatottság és reményvesztettség tereibe nyit ajtót.

Amerikai és európai tudósok egymástól független csoportjai a Nature című tudományos lapban publikált cikkeikben állítják, bepillantást nyertek a negyedik dimenzióba. Régóta feltételezték, hogy a jól belakott három mellett továbbiak rejtőznek körülöttünk, ám a sejtést eddig nem támasztották alá kísérleti eredmények. Most viszont ráleltek az ajtóra, amelyen egyszer majd belépve ismeretlen mértékben tágíthatjuk tovább a világunkat. A szenzációs bejelentés margójára diszkréten lejegyezhetjük, hogy a kutatókat talán még meg is előzve Sean Baker amerikai rendező is fölfedezett egy eddig láthatatlan dimenziót. Floridai álom (The Florida project) című filmje a szegénység, kiszolgáltatottság és reményvesztettség tereibe nyit ajtót, ahol az – általunk – ismert világ erkölcsi és logikai törvényei érvényüket vesztik, az ott élők pedig így jórészt láthatatlanok maradnak számunkra.

Sean Bakert már eddig is kultikus független filmes alkotóként emlegették. A rendező Starlet (2012) és Tangerine (2015) című előző munkái nyilvánvalóvá tették: aprólékos figyelmét nem kerülik el a jómódú társadalom radarszintje alatt kibomló emberi tragédiák, a sokak számára észrevehetetlen rezdülésekből felépülő történetek. Érzékszerveit a héten a hazai mozikba kerülő Floridai álom készítésekor minden korábbinál finomabbra hangolta, a film így nem csupán alámerül az ismeretlen rétegekbe, de föl is hozza, amit ott talált.

Nagyvonalúan festett rózsaszín falfelület és a Celebration slágeres dallamai. Mintha vatta- vagy mályvacukorba mártogatnának, felszabadult öröm és véget nem érő, nyúlós édesség a szájpadláson: így indul a Floridai álom. Csakhogy a cukorszirup fal egy olcsó motel félhomályos szobáit rejti, ahol félig vagy alig legálisan húzzák meg magukat a törvény, a behajtók, a múltjuk vagy az elmaradt lakbért követelő háziúr elől menekülők, akik napi néhány dollárért egy kamraszerű helyiséget tudhatnak otthonuknak, ahol az ágyneműk a reményvesztettség és a testnedvek savanyú szagától bűzlenek, és csótányok adnak randevút egymásnak minden árnyékos zugban.

Magic Castle (bűvös kastély) a szálló neve, és ez nem a filmesek rosszízű tréfája, és még csak nem is a valódi tulajdonos cinizmusának bizonyítéka. Floridának ezen a vidékén, a Disneylandhez közel minden Mickey egér műanyag rémuralma alatt sínylődik, a mágia, a varázslat és a tündérmese jelenléte még a nyomortanyák rohadó sarkaiban sem meglepő. A hatéves Moonee (Brooklynn Prince) és anyja, Halley (Bria Vinaite) számára már annyi varázs is elég, hogy tető van a fejük fölött, kapnak ingyenkaját egy közeli gyorsétteremből, egész évben nyár van, és semmit sem kell csinálniuk. Ám a lét elviselhető könnyűsége csak a látszat – számukra legalábbis, hiszen a környezetük észre sem veszi, hogy léteznek. A motelt a gondtalan jólét nyomai veszik körül: golfpályák, elitklubok, repülőterek és luxusautók. Mint egy mindig rosszul időzített refrén, úgy száll fel időről időre egy újabb helikopter a Magic Castle szomszédságából, hogy utasát biztonságos magasban repítse át a szegénység fölött. Ilyenkor Moonee és barátai hangos szidalmazás közepette nyújtják középső ujjukat a gép felé. Végtelen a távolság az ujjuk hegye és a helikopter között, jelenlétük a közös térben tökéletesen valószínűtlen.

Mégis előfordul néha egy-egy indokolatlan határátlépés. Egy brazil pár véletlenül rossz szállodában foglal szobát, és a taxis a Magic Castle előtt teszi ki őket. A feleség portugálul átkozódik, és ahogy a váratlan látogatóktól feltüzelt Moonee észreveszi, mindjárt elsírja magát, mert nem akar egy „cigánytanyán” éjszakázni. A helyzet megoldását már nem látjuk, a motel lakóinak szempontjából úgyis mindegy, hogy a nászút melyik előkelő rajzfilmszállodában folytatódik, számukra csak a sírás számít. Az otthonuk egy kívülálló számára maga a borzalom, egy hely, ahol nem hogy egy éjszakán át, de néhány percig sem maradhat meg egy jóérzésű ember.

Persze a brazil nő sírását Moonee nem helyezi szociografikus kontextusba, nem fogja fel, csupán érzi a jelentését. De számára a motel az otthon, a környéke pedig a vadregényes táj, amelynek valóságával úgyszintén nincs tisztában: rója az utakat, ahol hömpölyög a forgalom, az aligátoroktól hemzsegő mezőket és az elhagyott házsorokat, amelyekben drogos hajléktalanok húzzák meg magukat. Barátaival minden alkalommal a Seven Dwarfs Lane-en (Hét törpe úton) indulnak el legkevésbé sem meseszerű, és mégannyira nem gyerekbarát célpontjaik felé. Mindeközben a kislány anyja otthon üldögél, sörözik, és egy jobb életről már álmodni is képtelen.

Nem ítélkezik a rövid szegmensekből, apró felvillanó jelenetekből összeállított film. Nem moralizál a Moonee-t egész napra magára hagyó anyán, hogy mégis mi lesz így gyermekéből. És nem háborodik föl, amikor a kislány és pajtásai válogatott sértések kíséretében köpdösik össze az új szomszéd autóját, vagy lopnak és hazudnak egy kis adag fagylaltért. Sean Baker nem állít erkölcsi mércét, nem mondja, hogy az életben boldoguló, gyermekük jövőjét mindennél fontosabbnak tartó nézők magasabb szinten állnának Halley-nél. A film létezéseket állít szembe, melyek közül az egyik tökéletesen láthatatlan a másik irányából.

Ez azonban nem jelent érzéketlenséget. A gondoskodás és a szeretet lehetőségét egy percre sem zárja ki a rendező. A motel gondnoka – akit az amatőr színészek mellett fölbukkanó kevés profi egyike, Willem Dafoe játszik – személyesíti meg a gondviselést, amely még ebben a nyomorban is jelen van. A férfi számára nem áll meg a hivatás az elromló mosógépnél, a málló vakolatnál és az egyre terebélyesedő penészfoltoknál, az embereket is igyekszik megóvni. Gyengédsége mélyén valami olyasmi rejtőzik, amit védencei alig ismernek, a gondoskodásért és megértésért cserébe így legtöbbször elküldik a francba. Nincsenek hozzászokva, hogy bárki észrevegye őket. Amikor Halley viselkedése már a gyámhatóság figyelmét is fölkelti, és Moonee-t magukkal akarják vinni, a pszichológus szakemberek a vitát a kislány jelenlétében bonyolítják le. Az ő érdekében cselekednek, hangsúlyozzák, de senkinek sem tűnik fel, hogy ő maga is jelen van.

Ez a hatósági eljárás kicsiben remekül összefoglalja az állam hozzáállását a Magic Castle lakóinak problémájához. Ebből akár aktuálpolitikai következtetéseket is levonhatnánk, ám a film szerencsére jóval mélyebb és összetettebb annál, hogy a „magyarázatot ad Donald Trump Amerikájának minden bajára” típusú jellemzéssel elintézhetnénk. Kilátástalansága egzisztenciális szorongás, nem régiófüggő: ahol emberek ének, ott mindig lesznek láthatatlanok, akikről a többség, és főként a hatalom igyekszik nem tudomást venni. Ezeket az embereket, ha véletlenül kiderül, hogy mégis léteznek, legszívesebb eltüntetné a föld színéről. És az ehhez szükséges mágiát hol máshol találnánk meg, ha nem Disneylandben? Erre utal a film eredeti címe is – a magyar verzió, kicsit szerencsétlenül, a Kaliforniai álom zenés-táncos világát hozza játékba. A projekt fogalma a láthatatlanokkal való ügyintézést éppúgy felidézheti, mint a motel lakóinak túlélésért folytatott küzdelmét, és persze a Disneylandet is, amelyet a beruházás korai fázisában The Florida Projectként emlegettek. 

Amikor Moonee ráeszmél, mi vár rá, lehull a vadság álarca, és előkerül a hatéves kislány, aki körül épp összedőlt a világ. Ekkor a film is regisztert vált, Moonee az egyik barátnőjével meseszerű vágtába kezd, aminek a nyitóképsorok dala, a Celebration kitekert verziója ad hátborzongató aláfestést. A két kislány berohan a Disneylandbe, mintha a nyitott kapun át lépnének vissza a mi dimenziónkba, hogy a Disney logójából is ismert Hamupipőke kastélyában keressenek menedéket. A mesepalota, szemben a Magic Castle motellal, látható, felismerhető, része a világnak, így ott jó eséllyel elrejtőzhetnek. Hiszen a valóságunk csak egy műanyag mesevár.