Méltó ellenfelet kapott a Testről és lélekről

Nincsen remény az orosz sztárrendező új filmjében.

Meglephette felületesebb nézőit az orosz mozi sztárrendezője, Andrej Zvjagincev. A négy évvel ezelőtti Leviatán készítőjétől a többség valószínűleg politikai botrányfilmet várt, olyat, ami a korábbinál is keményebben odacsap Putyin rendszerének. Pedig a filmes maga szokta nyilatkozni: hazájában nem kavart különösebb vihart a bemutatásakor Oscar-jelölt alkotása, inkább külföldiek aggódtak előszeretettel, rendezhet-e újra ezután.

Tény persze, hogy a Leviatán nem finomkodott, nyíltan, érzékletesen ábrázolta a korrupt államhatalmi gépezetet, és azt, hogy ha a helyi kiskirály el kívánja venni a kisember házát, hát el is fogja. Emellett a kiüresedett viszonyokat, egymástól eltávolodó családtagokat is pontosan festette meg a mozi, de a többségnek nyilván a politikai üzenet maradt meg. Így a dicsérők ennek jegyében tartják hatásosnak, míg a kritikusok túlzottan leegyszerűsítettnek a történetet.

Pedig a tarkovszkiji mélységű magánéleti drámák, a színtelen orosz mindennapok krónikása éppúgy Zvjagincev, aki olyan filmekkel bizonyított korábban, mint a Visszatérés vagy az Elena. Számos közös vonás figyelhető meg az alkotások között: a rokoni feszültségek precíz ábrázolása mellett a csendet is hatásosan mutatja meg a rendező. Hosszú percekig kitartott felvételein figyelhetjük a környezetet, amit épp nem rombol porig az emberi keserűség, rosszindulat és gyűlölködés pusztító ereje. A száműzött (2007) is egy fa képével nyitott, ahogy a négy évvel későbbi Elena, vagy a most mozikba került Szeretet nélkül. A kopár környezetet csupán a varjak károgása zavarta meg az Elenában, miközben a háttérben a nagypolgári lakás erkélye mintha csak ébredezett volna, mindent megszállt valami rendíthetetlen, makacs nyugalom.

A Szeretet nélkül elején a főszereplő családhoz közel eső erdőt figyeljük, amint helyszínt ad a magányos fiú, Aljosa mindennapos útjainak. Szülei válófélben, és amikor épp nem sértéseket vágnak egymás fejéhez, azon vitáznak, melyiküknél ne maradjon a gyerek. Utóbbi persze hallja mindezt, hamarosan pedig nyoma vész: a mindennapos keserű sétáknak helyt adó erdő hirtelen a nyomasztó rejtély őrzőjévé, a fiú cinkosává válik. Csak a film elején maga mögött hagyott, az egyik fára felhajított szalag őrzi tovább bánatát, a szülők pedig kétségbeesve próbálnak a nyomára bukkanni. Az ő utazásuk filmje a Szeretet nélkül, ahogy a mindennapos szenvedéstől és fájdalomokozástól eljutnak a teljes összeomlásig, annak felismerésééig, hogy amit egyszer elrontottak, azt már nem tudják helyrehozni.

Ugyanaz a kegyetlen változtathatatlanságérzet kerít hatalmába minket, mint a Leviatán esetében, csak ott épp a külső hatalom uralma, elnyomása látszott rendíthetetlennek. Itt az egymáson ejtett foltok, a másiknak okozott sérelmek nem múlnak el nyomtalanul, hiába menekülnének a szülők éppúgy, ahogy Aljosa is világgá szalad a film elején.

Különösen az anyát játszó Marjana Szpivak érzékelteti hatásosan karaktere sokrétűségét: az egyik pillanatban őrjöngő feleség, a következő jelenetben már szeretetért kuncsorgó kamasz lány, aki új párjának panaszkodik, hogy sosem kapta meg a kellő törődést édesanyjától. Amiről aztán magunk is meggyőződhetünk, amikor elsőként a nagymamánál keresnék a fiút. A szeretetlenség láncolatából itt, úgy tűnik, nincs kilépés, a film pedig ráhibázik a korszellemre, amelyben a kicsiket magukra hagyó szülők mintha csak a második tinédzserkorukat élnék. Az apa (Alekszej Rozin) új kapcsolata épp ennyire sokatmondó a féltékeny, lelkileg sérült szerelmével, aki édesanyjával járja a boltokat, miközben ábrándozik az őt végre felszabadító férfi karjairól.

A háttérben pedig azért csak felcsendül tévé és rádió, előbb a 2012-ben a világvégét váró oroszokkal, majd pár évvel később a donyecki helyzetjelentésekkel. A film nem politizál, mégis tükröt állít napjaink (orosz) társadalma elé: rezignáltan nézzük-hallgatjuk az érkező híreket, miközben jóvátehetetlenül szétesik a család, magára marad apa, anya, gyerek.

Zvjagincev új filmjét éppúgy a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra jelölték, mint Ruben Östlundtól A négyzetet, valamint Enyedi Ildikó rendezését, a Testről és lélekrőlt. Talán nem lövünk nagyon mellé, ha azt mondjuk, a győztes is végül e három közül kerülhet ki. És bár a szarvasos szerelmi dráma díjazása lenne a legörömtelibb, mégis mondhatjuk: a Szeretet nélkül méltó ellenfél lehet.

Enyedi Ildikó filmjével szemben viszont ne számítsunk nagy összeborulásra, a nehéz helyzet szülte egymásra találásra. Egy tétova mozdulat, amivel a férj karolná egykori szerelmét: mindösszesen ennyi marad az év egyik legjobb családi drámájában.