Ugyanaz a kegyetlen változtathatatlanságérzet kerít hatalmába minket, mint a Leviatán esetében, csak ott épp a külső hatalom uralma, elnyomása látszott rendíthetetlennek. Itt az egymáson ejtett foltok, a másiknak okozott sérelmek nem múlnak el nyomtalanul, hiába menekülnének a szülők éppúgy, ahogy Aljosa is világgá szalad a film elején.
Különösen az anyát játszó Marjana Szpivak érzékelteti hatásosan karaktere sokrétűségét: az egyik pillanatban őrjöngő feleség, a következő jelenetben már szeretetért kuncsorgó kamasz lány, aki új párjának panaszkodik, hogy sosem kapta meg a kellő törődést édesanyjától. Amiről aztán magunk is meggyőződhetünk, amikor elsőként a nagymamánál keresnék a fiút. A szeretetlenség láncolatából itt, úgy tűnik, nincs kilépés, a film pedig ráhibázik a korszellemre, amelyben a kicsiket magukra hagyó szülők mintha csak a második tinédzserkorukat élnék. Az apa (Alekszej Rozin) új kapcsolata épp ennyire sokatmondó a féltékeny, lelkileg sérült szerelmével, aki édesanyjával járja a boltokat, miközben ábrándozik az őt végre felszabadító férfi karjairól.
A háttérben pedig azért csak felcsendül tévé és rádió, előbb a 2012-ben a világvégét váró oroszokkal, majd pár évvel később a donyecki helyzetjelentésekkel. A film nem politizál, mégis tükröt állít napjaink (orosz) társadalma elé: rezignáltan nézzük-hallgatjuk az érkező híreket, miközben jóvátehetetlenül szétesik a család, magára marad apa, anya, gyerek.
Zvjagincev új filmjét éppúgy a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra jelölték, mint Ruben Östlundtól A négyzetet, valamint Enyedi Ildikó rendezését, a Testről és lélekrőlt. Talán nem lövünk nagyon mellé, ha azt mondjuk, a győztes is végül e három közül kerülhet ki. És bár a szarvasos szerelmi dráma díjazása lenne a legörömtelibb, mégis mondhatjuk: a Szeretet nélkül méltó ellenfél lehet.
