Kérdéses, kiderül-e valaha az igazság – halljuk sokszor családon belüli erőszakot tárgyaló perek esetében. És miközben ezt ismételjük, sokszor relativizálunk is: mintha az igazság attól függne, a külvilág felismeri-e. Márpedig ami másnak egy kibogozhatatlan, bonyolult üggyel való ismerkedés kezdete, az valakinek hosszú gyötrődés tapasztalata lehet.
Ezt a kettősséget veszi alapul Xavier Legrand héten bemutatott filmje, a Láthatás. A francia mozi egy gyermekelhelyezési per tárgyalásával indít, ahol látjuk mindkét felet, de csak ügyvédeik beszélnek. Ők próbálják egyre indulatosabban meggyőzni a bírót saját igazukról, miközben a válófélben lévő pár, Miriam (Léa Drucker) és Antoine (Denis Ménochet) egy szót sem szól. Nem csak a bíró tanácstalan, a néző is vacillál, egyik vagy másik félnek, esetleg senkinek sincs igaza.
Felrémlenek előttünk olyan családi drámák is, mint a román Radu Jude remek filmje, a Mindenki a mennybe megy: ott az indulatain uralkodni képtelen apára egy manipulatív, volt társa helyzetét megnehezíteni próbáló anya jutott. Épp csak a közös kislány érdekét nem nézte egyikük sem. Vagy vegyük csak a Nader és Simin – Egy elválás története című alkotást, benne a dűlőre jutni már képtelen, de a gyerekre egyaránt figyelő pár sztorijával. A Láthatás ugyanakkor eltér mindkettőtől.
Az egyszerűségében is nyomasztó előzetes az apát mutatja, akinek a bíró épp felolvassa az őt látni sem óhajtó fia vallomását. – A gyerekei ön ellen fordultak, tud erre magyarázatot? – érkezik a kérdés. – Magam is erre keresem a választ – halljuk Antoine válaszát. Xavier Legrand bemutatkozó nagyjátékfilmje aztán néhány apa–fiú-találkozásra épül, fokozatosan megmutatva a nézőnek, mi is zajlik a színfalak mögött. A Láthatás két főszereplője egyértelműen Ménochet, illetve a fiát játszó Thomas Gioria, közös jeleneteiket pedig már akkor kényelmetlenül feszengve figyeljük, amikor még nem egyértelmű, mi is a helyzet.
A francia színész hihetetlen erővel hozza a labilis idegállapotú apát, akihez hasonló figurával a néző is könnyedén találkozhatott már. A hullámzó kedélyállapot pedig maga után vonja, hogy még legszeretetteljesebb beszédét hallva is végigfusson a hideg a hátunkon. Aki tartózkodott már kettesben, vagy egyenesen egy kocsiban ilyen emberrel, az sejthetőleg tisztában van a klausztrofóbia és a menekülésvágy azon fokával, amit ilyenkor a másik fél érezhet.
Érdemes még megemlíteni, hogy a Láthatás nem előzmény nélküli alkotás. Xavier Legrand 2013-as rövidfilmje, az Avant que de tout perdre (Mielőtt minden elvész) a család szétválásának történetét mutatta meg. Aki látta a szintén Léa Drucker és Denis Ménochet főszereplésével készült családi drámát, az persze egész másként közelíthet a mostani filmhez is. Önálló alkotásként viszont éppúgy megállja a helyét az egész estés mozi.
Nyomasztóan valóságos, mindennapos tapasztalatokat előhívó film a Láthatás, amelyben a fő súly a karakterábrázoláson nyugszik. Bár a történet egyre durvább lesz, és így végül a feloldozás felé halad, nem érdemes felednünk kiindulópontunkat. Jelesül tehát, hogy mintha hullámvasúton ülnénk, egyszer a kínok kínját éljük, másszor pedig magunk is elhisszük, hogy van remény, és érdemes adni még egy esélyt a másiknak. Vagy ha mi már nem is gondoljuk így, ő bármikor elhitetheti a külvilággal: maga is áldozat. Ennek bemutatása miatt pedig az utóbbi idők egyik legnyomasztóbb néznivalója a Láthatás.
