– Én csak azt akarom, hogy önmagad legjobb verziója legyél.
– De mi van, ha ez a legjobb verzió?
Akár egy ezoterikus motivációs tréning elcsípett részlete is lehetne, ám a párbeszéd a tavalyi (és várhatóan ugyanúgy az idei) év filmes szenzációjában, a magyar mozikban a héten bemutatott Lady Birdben hangzik el. Greta Gerwig forgatókönyvíró-rendező alkotása egy kamaszlány lázadásának bájos természetességgel elbeszélt története, ami a lehető legjobb pillanatban született. A legfontosabb Oscar-díjakért is versenybe szálló mű körüli felhajtásban nem kis része lehet annak, hogy a szexuális zaklatási botrány után trendi lett észrevenni a nőket és a problémáikat. Persze a Lady Bird az ideológiai környezettől függetlenül is tüneményes film; keresetlen egyszerűségében rejlő erejét még akkor is érezzük majd, amikor Kevin Spacey újra főszerepet játszik (Harvey Weinstein produkciójában).
Christine McPherson (Saoirse Ronan) egy majdnem átlagos lány. A kaliforniai Sacramentóban él családjával, katolikus gimnáziumba jár, és arról álmodozik, hogy az érettségi után a keleti parton tanul tovább, ott, „ahol kultúra van”. Anyagi problémáik miatt szülei nem finanszírozhatják a drága egyetemet, az ösztöndíj pedig a lány közepes tanulmányi eredményei miatt távolinak tűnik. Christine a vélt igazságtalanság ellen minden lehetséges eszközt felhasználva lázad, kezdve azzal, hogy a szüleitől kapott neve helyett kitartóan és tüntetőleg Lady Birdnek (vagyis katicabogárnak) hívja magát, és ha kell, az anyjával való vita csúcspontján kiveti magát a mozgó autóból.
Ám a lilásrózsaszínre festett hajjal külsővé tett lázadás mélyén nyoma sincs annak a dühnek, amit általában a fennálló renddel szembeni küzdelemhez társítunk. Lady Bird elfogadásra vágyik, szeretné azt hallani, hogy az anyja (Laurie Metcalf) csinosnak nevezi, amikor ő annak érzi magát, és nem azt kérdezi az érettségi bankettra kiválasztott ruha láttán, hogy ez nem túl rózsaszín-e? Ugyanez a vágy motiválja az iskolai viselkedését is. Hiába díszíti föl gúnyosan a főapáca autóját lufikkal és virágokkal, és írja rá, hogy „Just married to Jesus” (friss házasságban Jézussal), és hiába beszélget a barátnőjével az önkielégítésről, miközben tömik magukba az ostyát (majd amikor kérdőre vonják, csak annyit mond: ezek még nincsenek megszentelve), tetteivel nem botránkoztatni akar (még ha néha sikerül is), csupán elegendő szeretetet kifacsarni a környezetéből.
A rendező pedig megadja neki, amire vágyik. Greta Gerwig, aki főhőséhez hasonlóan Sacramentóban született és nőtt fel, és ugyancsak katolikus leánygimnáziumba járt, minden apró részletben fölfedezi a szeretetet. – Nem büntetlek meg – mondja a főapáca a lánynak, miután lelepleződött a csínytevése. Hiszen nem írt butaságot, csak az időtartamot rontotta el: – Bizonyos értelemben én már több mint negyven éve összeházasodtam Jézussal. – Akkor Jézus szerencsés fickó – válaszolja a lány. Egy kis odafigyeléssel és törődéssel máris más megvilágításba kerül a lázadás.
Talán túlzottan is naiv elképzelés, de a filmen tökéletesen működik. Annál is inkább, hiszen a naivitás csak Lady Bird világképét tükrözi, környezete a valóságban él, ami, anélkül hogy a lány észrevenné, egészen más szabályok szerint működik. Nővérként dolgozó anyja dupla műszakokkal igyekszik a felszínen tartani a családot, az apja (Tracy Letts) évtizedek óta küzd depresszióval, bátyja (Jordan Rodrigues) pedig elit egyetemen szerzett diplomája ellenére is csak bolti eladó. A lány számára a társadalmi különbségek gyermeteg élethazugságokban fogalmazódnak meg: nem hagyja, hogy apja a szégyellnivalón öreg családi autóval behajtson az iskola udvarába, inkább sétál, és hogy elnyerje menő és gazdag osztálytársa figyelmét, a környék legszebb házát hazudja otthonának.
És bár talán észre sem veszi, ugyanezt a hazugságot kapja vissza. Első szerelméről kiderül, hogy meleg, a második szűznek mondja magát, majd a nagy közös beteljesülés után unottan közli, hogy már tucatnyi lánnyal volt dolga, és így tovább. Lady Bird azonban rendületlenül (és reflektálatlanul) megy tovább, kergeti álmát, hogy búcsút inthessen a provinciális Sacramentónak, és végre elérjen valamit, amit talán megfogalmazni sem tud (de legalábbis nem közli a nézővel).
Gerwig nem idealizálja a kamaszkort, és nem démonizálja a felnőtteket. Mindenkit igyekszik földközelben tartani, ennek köszönhetően a karakterek megejtően hétköznapivá válnak. Nincsenek nagyívű történetek: a megélhetésért küzdő család, a homoszexualitását megérteni igyekvő kamaszfiú, és a kitörni vágyó lány is saját autonóm kisszerűségében jelenik meg, problémákkal, ügyetlenkedéssel és nagy adag szeretetvággyal. Lady Bird mégis kitűnik közülük, hiszen ő, legyen bármilyen távoli is a cél, sosem mond le arról, hogy egyszer majd eléri. Egy csöpp tündérmesét kever így a mindennapok drámáiba, még ha számára ezek a drámák nem is feltétlenül léteznek.
Naivitása ellenére küzdelme a legkevésbé sem látszik banálisnak. Perfekcionista és legtöbbször makacs hallgatással büntető anyjával való viszonya fájdalmasan valószerű, és éppen ez a kapcsolat világít rá a mű talán legfontosabb üzenetére, amely kiemeli a coming to age (a felnőtté válás nehézségeiről szóló) filmek sorából. Harcolhatunk a világ, a megcsontosodott gondolatok, a régi rend ellen, ám – ha szerencsések vagyunk – egy ponton rádöbbennünk, hogy saját magunkkal küzdünk. Mert a meghaladni vágyott értékek elleni hadjárat voltaképpen az értékek megőrzéséről szól, a hagyomány szerepéről, mindarról, amibe születtünk, és aminek a részévé váltunk.
Ez persze nem jelent kritikátlan elfogadást, hiszen Lady Bird végül szó szerint elrepül, és eljut New Yorkba, a kultúra kellős közepébe. Ám amikor eléri célját, megérti, hogy mit hagyott maga mögött, és egy szívszorító jelenetben szimbolikusan szinte eggyé válik az anyjával.
Greta Gerwig első rendezése hatalmas sikert aratott. Jó ideig egyetlen alkotásként 100 százalékon állt a filmkritikákat összegyűjtő Rotten Tomatoes nevű oldalon (ma már csak 99-en), az Amerikai Filmintézet a tavalyi év tíz legjobb filmje közé választotta, nyert két Golden Globe-ot, és kapott öt Oscar-jelölést. Vasárnap (magyar idő szerint hétfő hajnalban) Gerwig (Kathryn Bigelow után) második nőként a legjobb rendezésért járó arany szobrocskát is hazaviheti a Los Angeles-i gáláról.
Az amerikai filmipar elismerése a nézettséget biztosan megdobja, de amúgy nem tesz hozzá sokat a filmhez. Hiszen a Lady Bird azokra az apró rezdülésekből fölépülő emberi történetekre koncentrál, amelyek ma már szinte ismeretlenek Hollywood környékén. Több kritikus Francois Truffaut Négyszáz csapás című remekművét emlegette a Lady Bird kapcsán, ami nyilvánvalóan túlzás, Gerwig alkotása nem korszakalkotó mű, de üdítő természetessége miatt valóban magasan kiemelkedik a mezőnyből.
