Lázadhatunk a világ ellen, mindig csak magunkkal küzdünk

A tavaly év egyik legnagyobb filmszenzációja, a Lady Bird még az Oscar-gála előtt megérkezett a mozikba.

A rendező pedig megadja neki, amire vágyik. Greta Gerwig, aki főhőséhez hasonlóan Sacramentóban született és nőtt fel, és ugyancsak katolikus leánygimnáziumba járt, minden apró részletben fölfedezi a szeretetet. – Nem büntetlek meg – mondja a főapáca a lánynak, miután lelepleződött a csínytevése. Hiszen nem írt butaságot, csak az időtartamot rontotta el: – Bizonyos értelemben én már több mint negyven éve összeházasodtam Jézussal. – Akkor Jézus szerencsés fickó – válaszolja a lány. Egy kis odafigyeléssel és törődéssel máris más megvilágításba kerül a lázadás.

Talán túlzottan is naiv elképzelés, de a filmen tökéletesen működik. Annál is inkább, hiszen a naivitás csak Lady Bird világképét tükrözi, környezete a valóságban él, ami, anélkül hogy a lány észrevenné, egészen más szabályok szerint működik. Nővérként dolgozó anyja dupla műszakokkal igyekszik a felszínen tartani a családot, az apja (Tracy Letts) évtizedek óta küzd depresszióval, bátyja (Jordan Rodrigues) pedig elit egyetemen szerzett diplomája ellenére is csak bolti eladó. A lány számára a társadalmi különbségek gyermeteg élethazugságokban fogalmazódnak meg: nem hagyja, hogy apja a szégyellnivalón öreg családi autóval behajtson az iskola udvarába, inkább sétál, és hogy elnyerje menő és gazdag osztálytársa figyelmét, a környék legszebb házát hazudja otthonának.

És bár talán észre sem veszi, ugyanezt a hazugságot kapja vissza. Első szerelméről kiderül, hogy meleg, a második szűznek mondja magát, majd a nagy közös beteljesülés után unottan közli, hogy már tucatnyi lánnyal volt dolga, és így tovább. Lady Bird azonban rendületlenül (és reflektálatlanul) megy tovább, kergeti álmát, hogy búcsút inthessen a provinciális Sacramentónak, és végre elérjen valamit, amit talán megfogalmazni sem tud (de legalábbis nem közli a nézővel). 

Gerwig nem idealizálja a kamaszkort, és nem démonizálja a felnőtteket. Mindenkit igyekszik földközelben tartani, ennek köszönhetően a karakterek megejtően hétköznapivá válnak. Nincsenek nagyívű történetek: a megélhetésért küzdő család, a homoszexualitását megérteni igyekvő kamaszfiú, és a kitörni vágyó lány is saját autonóm kisszerűségében jelenik meg, problémákkal, ügyetlenkedéssel és nagy adag szeretetvággyal. Lady Bird mégis kitűnik közülük, hiszen ő, legyen bármilyen távoli is a cél, sosem mond le arról, hogy egyszer majd eléri. Egy csöpp tündérmesét kever így a mindennapok drámáiba, még ha számára ezek a drámák nem is feltétlenül léteznek. 

Naivitása ellenére küzdelme a legkevésbé sem látszik banálisnak. Perfekcionista és legtöbbször makacs hallgatással büntető anyjával való viszonya fájdalmasan valószerű, és éppen ez a kapcsolat világít rá a mű talán legfontosabb üzenetére, amely kiemeli a coming to age (a felnőtté válás nehézségeiről szóló) filmek sorából. Harcolhatunk a világ, a megcsontosodott gondolatok, a régi rend ellen, ám – ha szerencsések vagyunk – egy ponton rádöbbennünk, hogy saját magunkkal küzdünk. Mert a meghaladni vágyott értékek elleni hadjárat voltaképpen az értékek megőrzéséről szól, a hagyomány szerepéről, mindarról, amibe születtünk, és aminek a részévé váltunk.

Ez persze nem jelent kritikátlan elfogadást, hiszen Lady Bird végül szó szerint elrepül, és eljut New Yorkba, a kultúra kellős közepébe. Ám amikor eléri célját, megérti, hogy mit hagyott maga mögött, és egy szívszorító jelenetben szimbolikusan szinte eggyé válik az anyjával. 

Greta Gerwig első rendezése hatalmas sikert aratott. Jó ideig egyetlen alkotásként 100 százalékon állt a filmkritikákat összegyűjtő Rotten Tomatoes nevű oldalon (ma már csak 99-en), az Amerikai Filmintézet a tavalyi év tíz legjobb filmje közé választotta, nyert két Golden Globe-ot, és kapott öt Oscar-jelölést. Vasárnap (magyar idő szerint hétfő hajnalban) Gerwig (Kathryn Bigelow után) második nőként a legjobb rendezésért járó arany szobrocskát is hazaviheti a Los Angeles-i gáláról.

Az amerikai filmipar elismerése a nézettséget biztosan megdobja, de amúgy nem tesz hozzá sokat a filmhez. Hiszen a Lady Bird azokra az apró rezdülésekből fölépülő emberi történetekre koncentrál, amelyek ma már szinte ismeretlenek Hollywood környékén. Több kritikus Francois Truffaut Négyszáz csapás című remekművét emlegette a Lady Bird kapcsán, ami nyilvánvalóan túlzás, Gerwig alkotása nem korszakalkotó mű, de üdítő természetessége miatt valóban magasan kiemelkedik a mezőnyből.