A Lajkó nem habkönnyű vígjáték, viszont a kamuhírek és a politikai árkok miatt mind durvább párhuzamos, alternatív valóságok korában nagy szükségünk van ilyen sztorikra. Olyan groteszk humorra, ahol Lajka kutyából Lajkó lesz, hogy a „sírva vigadunk” életérzésbe kapaszkodva abszurditással próbálja oldani a XX. század diktatúráiból átörökített frusztráltságainkat.
És így talán túl is mutat a nagy előd, az 1969-es, Bacsó Péter által jegyezett A tanú „Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk” narancsdefiníciójánál. Hogy aztán a (magyar) ember esetleg azzal a gondolattal jöjjön ki a moziból, mint e sorok szerzője: mit nekünk Becstelen brigantyk, ha van Lajkó!
