Semmi kétség, új magyar hős született, a neve Lajkó. Egy hetyke bajszú, filigrán cigány fiatalember, akinek egyetlen célja, hogy valahogy följusson a csillagok közé. A szerencse pedig rámosolyog, mert az ’56-os forradalom viharai után, a személyét is érintő megtorlások közepette végül lehetőséget kap arra, hogy álmát valóra váltva részt vegyen abban a szovjet programban, amely embert szeretne felküldeni a világűrbe. Így Lajkó, polgári nevén Serbán Lajos a Kunmadarasi Vörösiszap Termelőszövetkezet elnökének, Karmazsin Jenő elvtársnak a már-már atyai bábáskodása mellett Bajkonurba mehet, hogy ott bebizonyíthassa, ő a legalkalmasabb jelölt erre a feladatra.
Ebbe a képtelen történetbe kalauzol Lengyel Balázs első nagyjátékfilmje. A Lajkó (Cigány az űrben) című alkotás egyszerűen hatalmas! Alternatív történelmen rég lehetett ennyire jól mulatni, nem mellesleg azért, mert az abszurd, fekete humor viszi előre a sztorit. És a színészi játék! Keresztes Tamás a csöppet sem szószátyár Lajkó szerepében már-már valóságos kafkai aszkéta, ahogy Gyabronka József Karmazsin elvtársának figurája is remek archetípusa az önmagával vívódó, egy ügyért elkötelezett pártkádernek. A sort pedig lehet tovább folytatni: a Lajkó édesanyját játszó Papadimitriu Athinától a náci főorvos, Mengele által „kitenyésztett” német női kolosszust, Helgát megformáló Anna Bögeren át a rettegett Brezsnyev elvtársat játszó Bohdan Benyukig mind-mind markáns karakterei ennek a látomásos (ál)históriának.
Komolyan ugyanis egy másodpercig sem szabad venni az egészet. Mert a Lajkó tényleg egy mese, és így is kell rá tekinteni. Annak minden bájával és gyerekbetegségeivel együtt. Lehet ugyan mozdulatról mozdulatra kivesézni a forgatókönyvet, belekötni, hogy kérem szépen, itt és itt elvarratlan szálat hagy, vagy épp gyenge, kiszámítható, amott meg túltol egy jelentéktelennek tűnő dolgot – például a hírhedt brezsnyevi csók genezisét, csak épp teljesen fölösleges. Ez a film vagy bejön valakinek, vagy nem. Aki például szereti Wes Anderson világát, karaktereit, annak nagyobb valószínűséggel fognak ülni a poénok is. Úton-útfélen hallhatjuk, hogy a forgatókönyvet Lovas Balázzsal jegyző Lengyel Balázs képi világa nagyon hajaz a Holdfény királyság és A Grand Budapest Hotel galaxisára, és való igaz, van benne valami. Nekem valahogy mégis inkább a svéd Tage Danielsson 1978-as groteszk remeke, a Picasso kalandjai című film villant be. Méghozzá Lajkó apja, Flórián miatt. Sokan mondják majd, ő az a karakter, akire igazából semmi szükség nem lenne, ráadásul viccesnek szánt trágárságai a levegőben lógnak. Pedig épp a Picasso kalandjaiból tudjuk, hogy az efféle abszurditáshoz jól jön egy ilyen alak. Nem mellesleg, Pálffy Tibor elképesztően nagyot alakít.
A Lajkó nem habkönnyű vígjáték, viszont a kamuhírek és a politikai árkok miatt mind durvább párhuzamos, alternatív valóságok korában nagy szükségünk van ilyen sztorikra. Olyan groteszk humorra, ahol Lajka kutyából Lajkó lesz, hogy a „sírva vigadunk” életérzésbe kapaszkodva abszurditással próbálja oldani a XX. század diktatúráiból átörökített frusztráltságainkat.
És így talán túl is mutat a nagy előd, az 1969-es, Bacsó Péter által jegyezett A tanú „Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk” narancsdefiníciójánál. Hogy aztán a (magyar) ember esetleg azzal a gondolattal jöjjön ki a moziból, mint e sorok szerzője: mit nekünk Becstelen brigantyk, ha van Lajkó!
