Mélyen emberi mű Mária Magdolnáról

Garth Davis filmje katarzis, egyúttal a legszebb ajándék annak a nőnek, aki először látta a feltámadt Krisztust.

Jézus életéről és történetéről elképesztően nehéz filmet készíteni. Egyrészt azért, mert a keresztény vallás legfontosabb alakjára annyi misztikum és mendemonda rakódott az elmúlt két évezredben, hogy ember legyen a talpán, aki Krisztust „hitelesen”, hús-vér valójában be tudja mutatni. Másrészt pedig – épp ebből fakadóan – biztosak lehetünk benne, hogy nem lehet olyan alkotást készíteni, amely mindenki tetszését elnyerné. Ilyet utoljára talán az olasz rendezőóriás, Franco Zeffirelli hozott össze 1977-ben A názáreti Jézus című művével.

Hasonlóan nehéz dolguk van a filmeseknek Jézus tanítványai, az apostolok esetében is, és mindez csak hatványozódik, ha Krisztus női követőjét, Mária Magdolnát kell bemutatniuk. Ezért is ígérkezett izgalmasnak az ausztrál rendező, Garth Davis Mária Magdolna történetéről forgatott alkotása, amelynek forgatókönyvét a brit Helen Edmundson és Philippa Goslett írta.

Mindenekelőtt érdemes néhány gondolatot szentelni Mária Magdolnának. Noha semmilyen konkrét utalás nincs rá az evangéliumokban, személye összeforrt a tisztátalan, bűnbánó nőével, akire a prostitúció bélyege is ráégett. Pedig mindössze azt olvashatjuk vele kapcsolatban, hogy ő volt az a lélek, akit – Lukács szerint – Jézus hét démontól szabadított meg. Hogy aztán ez a hét démon az évszázadok során összemosódjon a hét bűn fogalmával, illetve egy másik Máriával, a Krisztus által holtából feltámasztott Lázár húgával, aki János szerint olajjal kente be a Megváltó lábát. E jelenet – s itt találkozik Mária Magdolna és a bűnös nő fogalma – Lukácsnál ugyancsak szerepel, ám nála Krisztus lábát egy meg nem nevezett tisztátalan nő keni be. Ebből a triászból született meg aztán 591-ben Mária Magdolna mint bűnös nő, a prostituált alakja. És ugyan 1969-re vatikáni feloldozást nyert, ez a hiedelem a mai napig él vele szemben. Arról az elméletről nem is beszélve, amely szerint Mária Magdolna Jézus szeretője (felesége) volt, gyereket várt tőle, és meg is szülte, miközben az üldözés elől Galliába menekült, élete utolsó harminc évében pedig remeteként élt egy Marseille-hez közeli barlangban.

Nem csoda, ha az emberben felvetődik, vajon egy új film mit kerekít ki majd mindebből. Mondhatni: innen szép nyerni. És Garth Davisnek sikerül. Ráadásul úgy, hogy nem nagyotmondással sokkol, inkább dicséretes visszafogottsággal viszi közelebb az embert Mária Magdolnához és Jézushoz, illetve az apostolokhoz és cselekedeteikhez. Emberivé teszi a történetet azzal, hogy művében a csend érték, a hallgatás feszültségfokozó. Ahol a főszereplő nő egyetlen „bűne”, hogy a család férfi tagjainak akarata, már-már kényszeres nyomása ellenére sem akar hozzámenni ahhoz, akit férjéül szántak. Ez az ő hét démonja, amit Krisztussal próbálnak meg kiűzetni belőle, ám Mária Magdolna épp ekkor jön rá, hogy az ő útja másfelé vezet, és éppen a vele való találkozás hatására talál rá lelki hivatására Jézus oldalán. Izgalmas magyarázat, amely egyúttal kultúrtörténetileg is hihető.

A film azonban nem áll meg itt, egy sor olyan problémát boncolgat, amely gyakran foglalkoztatja a keresztényeket is. Például: Jézus vajon legbelül tudta-e, elfogadta-e, mi vár rá? Vajon tanítványai, élükön Péterrel, megértették-e üzenetét és azt, mit szeretne átadni nekik? Vajon egy nő képes-e érvényesülni – képesek-e a férfiak elfogadni őt – egy olyan közegben, ahol a férfidominancia magától értetődik? Mindeközben, míg az elképesztően kopár, szegényes, kővel borított bibliai tájon suhan a kamera nagytotálban, Júdás árulására is racionális, mi több, életszerű magyarázatot kapunk.

Az alkotás erőssége, hogy semmit sem visz túlzásba, nem akar világnézetet ráerőltetni a nézőre, inkább elgondolkoztatni. Noha több helyen írják, hogy a film feminista válasz a téma eddigi feldolgozásaira, ezt valahogy férfiként egy másodpercre sem éreztem. Sokkal inkább egyfajta tisztaság árad belőle, amely egyúttal tényleg képes a lelket is megtisztítani. Ha hiszünk, ha nem, ez csodálatos történet, nem kis részben a színészi alakításoknak köszönhetően. Rooney Mara szuggesztív, Joaquin Phoenix pedig olyan Krisztust formál meg, akinél esendőbbet, emberibbet még nemigen láttam. Chiwetel Ejiofor Pétere és Tahar Rahim Júdása is olyan karakter, akivel egyszerű azonosulnia még annak is, aki soha nem hitt.

Garth Davis filmje valóban katarzis, nem mellesleg pedig a legszebb ajándék a húsvéti időszakban annak a nőnek, aki a fáma szerint először látta meg a feltámadott Krisztust.