Hol titkon, hol szabadon, de százhetven éve róluk szól október hatodika. Mártírtábornokainkért gyújtunk vasárnap gyertyát.
„S a táj olyan volt, mint a fácán: / tarlók, fák vérző foltjai, / és ők tarkán, libegve, hátán: / elhulló, bús-szép tollai. / Aradon így. A pesti téren / is ütötték a dobokat (…)” Faludy György: Október 6. – a költő az ÁVO pincéjében írta ezt a verset 1950. október 6-án. Egyikük sem készült mártírnak, igazi, életrevaló katonaemberek voltak – és mélyen érző férfiak. Gróf Dessewffy Arisztid ezt írta naplójába a halálos hajnalon: „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.” Láhner György a Megváltóra gondolt: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”
Haynau vérszomja gróf Vécsey Károly kivégzésében öltött testet igazán. A tábornok egész családja – őt magát kivéve – a császár híve volt, ezért Haynau utolsónak akasztatta fel, nézze csak végig mártírtársai haláltusáját. (A krónikás írja, hogy a kivezényelt idegen katonák némelyikének szemében könny csillogott.) A parancs értelmében az áldozatokat másnapig a bitófán kellett hagyni. A velejéig gonosz intézkedés célja a visszájára fordult: Arad lakossága és a környező falvak népe zarándokmenetben vonult el a mártírok előtt, hamarosan virághalmok borították be a bitófák lábait. Valamennyi templomban megkondultak a harangok. A járőrök idegesen szaladgáltak egyik utcasaroktól a másikig, templomtól templomig, hogy hazatereljék a gyászolókat, de az emberek még éjszaka is halottaik előtt álltak. Imádkoztak. Hősök születtek azon a hajnalon.
