Szegény Kazinczy!

Ma van a magyar nyelv napja. Százhetvenöt éve, 1844. november 13-án emelte hivatalos nyelvvé a magyart V. Ferdinánd király.

Ma van a magyar nyelv napja. Százhetvenöt éve, 1844. november 13-án emelte hivatalos nyelvvé a magyart V. Ferdinánd király. Reformpolitikusaink két évtizedes küzdelme kellett a pozsonyi diétán ahhoz, hogy a majd ezeréves hazában saját nyelvünk lehessen a legelső – tudjuk-e ezt kellőképpen értékelni a mából nézve? Hogy mit jelentett akkor a nyelv, arról mindent elárul Kölcsey Intelmeinek vonatkozó sora: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog […] Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel.”

A sportlapnál, ahol a hetvenes években a pályámat kezdtem, Subert Zoli bácsi volt a vezető olvasószerkesztő. Míg el nem készült a másnapi szám, csak a lapról lehetett beszélni vele, más nem érdekelte. Miközben több nyelven beszélt, a kéziratokból hatalmas igyekezettel gyomlálta ki az idegen szavakat. Magyarított. Akkor az ilyesmin még senki nem kapta föl a fejét. Amerikanizálódik a magyar nyelv, magyarázta örökké. „Ha szegény Kazinczy élne, belebetegedne ebbe a szervilis nyelvi internacionalizmusba.” (Hát még most mit szólna szegény, amikor már a magyar ember is shoppingol a second handben, bizniszel, pubokba jár drinkelni, ha pedig game over lett, lobbyznia kell, hogy egy privát teamet összehozzon – a számítógép már nem is nagyon húzza alá a szószörnyeket.) De hol vannak ma már a Zoli bácsik, sóhajthatnánk az újságokat lapozva, a közbeszédet hallgatva…

Nyelvművelő parlament? Az még van, csak kicsit más…