Nyolcvan éve, 1944. október 9-én a hivatalos találkozóra Moszkvába látogató Winston Churchill brit miniszterelnök tiszteletére Sztálin díszvacsorát adott a Kremlben. Akkor már nem lehetett kétséges, hogy Németország elveszíti a világháborút. Ahogyan az sem, hogy a győztesek már a világ újrafelosztásán törik a fejüket. Az oldott hangulatban Churchill azzal állt elő, állapodjanak meg a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek közötti befolyás százalékos arányairól a kelet-közép-európai államokat illetően. Míg a tolmács fordított, Churchill az asztalon fekvő papírszalvétára felírta az érintett országokra tervezett „befolyási arányokat”, Sztálin elé tolta a fecnit, aki végigfutotta, majd jóváhagyólag egyenként kipipálta. Röpke pillanatok alatt felosztották Európa keleti felét.
Nemzetek jövőjéről – köztük a miénkről – döntöttek. Egy fecnin.
Eldőlt a sorsunk.
Churchill kupec eladta Kelet-Közép-Európát a szovjeteknek. Őlordsága utóbb így emlékezett vissza: „A százalékok, amelyeket leírtam, nem jelentettek többet, mint módszert a szándékainkban, hogy lássuk, mennyire bízunk egymásban.” Öblös hazugság volt ez a javából – éppen a dörzsölt angol ne tudta volna, mennyire bízhat meg a tömeggyilkos Sztálinban? Ámbár Churchill sem ment „emberségért” a szomszédba. Elég csak Drezdára gondolni. Negyvenöt januárjában az akkor már teljesen védtelen, kiszolgáltatott, katonai célpontnak nem számító német várost a finom lord parancsára porig bombázta az angolszász légierő. Százezer ártatlan ember maradt a romok alatt.
