El lehet képzelni az ausztriai Klessheimbe meghívott Horthy Miklóst, amikor vendéglátója, Adolf Hitler közölte vele: a német csapatok másnap, 1944. március 19-én bevonulnak Magyarországra. Sok választása nem volt a kormányzónak, kivált, hogy a Führer hozzátette: ha ellenkezik, a területi igényekkel előálló új kisantantot (Romániát, Szlovákiát és Horvátországot) is bevonja a megszállásba. Ez hatott, Horthy tudomásul vette a bevonulást, ráállt Kállay Miklós kormányának menesztésére is. (Azt nem volt hajlandó aláírni, hogy mindez az ő hozzájárulásával történt.)
Ma hetvenöt éve Magyarország – nem először – elveszítette függetlenségét. A megszállás várható és – Hitler szemszögéből nézve – logikus volt. Azzal, hogy a szövetséges olaszok 1943 szeptemberében letették a fegyvert, a németek számára még nagyobb jelentőséget kapott a Kárpátokhoz közeledő keleti front. A magyar kiugrás eldöntötte volna a háború sorsát. És Hitlernek tudomása volt Horthy béketapogatózásairól…
A németek a magyar tisztikar zömét ismerve lojális fogadtatásra számítottak. Hozzávetőleg így is történt. Bejövetelüket nem kísérték nagyobb atrocitások. A stratégiai pontokat elfoglalták, német főtiszt került a magyar hadsereg élére, letartóztatások kezdődtek. Sztójay Döme, az új miniszterelnök lakájmódon kiszolgálta a megszállókat, az államapparátus kétharmadát lecserélte, majd előkészítette a zsidóság deportálását. Kállay a török nagykövetségre menekült, és bujkálni kényszerült Bethlen István exkormányfő is.
Az orosz megszállást megelőzte a német.
Az októberi Szálasi-puccsig helyén hagyott, 76 éves kormányzó már nem sokat tehetett. Magyarország elveszett.
