A rendszerváltás legmozgalmasabb évének első fontos eseményére emlékezünk ma. 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter a Kossuth rádióban kijelentette: 1956-ban népfelkelés volt.
A rendszer alapját kérdőjelezte meg ez a mondat. Ha ötvenhatban nem ellenforradalom dúlt, mi szükség volt az orosz beavatkozásra?
Még élt Kádár János (pártelnökké „lefokozva”, leépülten üldögélt rózsadombi villájában), még itt voltak az oroszok, még fegyverben állt a munkásőrség, ám épeszű ember már tudta, a „népi demokrácia” a végét járja. Pozsgay tudatosan választotta meg a pillanatot: Grósz Károly épp külföldön volt. Kis híján megütötte a guta az MSZMP-főtitkárt, akinek kezdett kicsúszni a kezéből a gyeplő: 1988. október 23-án még rutinból szétverette az emlékezők megmozdulását, később a fehérterrorral riogató beszéde is visszafelé sült el, a gazdaság romokban hevert, a sajtó már nem a párt monopóliuma volt. Két hétre rá a pártvezetés is népfelkelésnek minősítette 1956-ot, azzal a szánalmas kiegészítéssel, hogy „a végén felerősödtek benne az ellenforradalmi tendenciák”.
Pozsgay kirántotta a sámlit a rendszer alól.
Más kérdés, hogy a dörzsöltebb „reformkommunisták” a talpukra estek, gyorsan a szárba szökkent Nagy Imre-kultusz élére álltak (ma is ott domborítanak) – de ez már egy másik történet.
