Bár az Aranycsapat Sebes Gusztáv nevéhez kötődik, magyar szurkoló Baróti Lajosra is szeretettel emlékezik.
Ez a kivételes tudású, szelíd ember szövetségi kapitányként 117-szer irányította a nemzeti futballcsapatot, nála többször senki. (Játékosként kétszeres válogatott, főiskolai világbajnok. 1953-tól a Vasas edzője, 1957-ben már mesteredző, a válogatott szövetségi kapitánya. Négy világbajnokságra és egy – bronzérmet hozó – Eb-re juttatta ki a válogatottat, amely 1964-ben olimpiai bajnok lett. Az Újpesti Dózsával háromszoros győztes. Volt perui szövetségi kapitány, és sikeresen irányította a portugál Benficát is.)
1957-ben, amikor első bajnokságát nyerte a Vasassal, a banketten megjelent a csapat „legrangosabb” drukkere, Kádár János is, aki a protokoll végén magához kérette a játékosokat, edzőket. Ki-ki azt kérhetett, amit akart, lakást, kocsit, bármit… Baróti mester némi tipródás után csendesen csak annyit kért, engedjék szabadon a testvérbátyját, aki börtönben ült, amiért 1956-ban szerepet vállalt a szegedi egyetem forradalmi bizottságában. Két hét múlva hazatért a testvér… Nagyvonalú volt a vezér? Inkább csak fölmérte Baróti Lajos nagyságát.
No, igen, az erdélyi születésű Baróti értett a futballhoz, a közösségépítés fortélyaihoz. Igazi labdarúgást varázsolt a pályákra, szemrevalót, korszerűt és mégis békebelit. Harmonikus személyiségéből nyugalom áradt. Szinte ma is hallom, ahogy a győztes meccsek végén a közönség skandálja: „Lajos bácsi, köszönjük!” Még kilencvenévesen is kijárt a válogatott meccseire. Ha tanácsot kértek tőle, boldogan segített…
Kilencvenkét évet töltött közöttünk, ma tizenöt éve hagyott itt minket.
