– Kit hívna meg álmai vacsorájára?
– Szívesen leülnék négy hölggyel beszélgetni egyszerre. Egy hajtós örömlánnyal, egy pszichológusnővel, egy bárzongoristával és egy üzletasszonnyal. Mindegyik világlátása érdekelne. Egy tőről fakadnak, ugyanonnan indulnak, ugyanazt keresik, de 18-20 éves korukban elválnak útjaik. Vajon miért? És persze egy vacsora keretében szívesen beszélgetnék olyan emberekkel is, akik velem nem akarnának leülni egy asztalhoz.
– Kedvenc könyve?
– Kurt Vonneguttól A Titán szirénjei. Bírom az író fanyar humorát. Érdemes úgy élni, hogy mindig a legjobbat cselekedjük. Nagyon hatott rám.
– Kedvenc filmje?
– Wim Wenderstől A dolgok állása. Meg a Párizs, Texas. Jól elvagyok vígjátéksorozatokon is. Az Egy rém rendes családot legalább ötvenszer láttam.
– Kedvenc szava és illata?
– Az a baj, hogy nem tudom a nevét. Évente legalább egyszer elmegy mellettem valaki úgy, hogy az az illata van. Egészen pontosan tudom, mihez köthető, egy korszakhoz, egy nőhöz, de nem tudom megmondani a nevét. Esélyes, hogy valami gyöngyvirágos Impulse Incognito az. Szavam? Dalszerzés közben szavakon, rímpárokon jár az eszem, így az ajkú, lassul, pillant szavakat kedvelem.
– Macska vagy kutya?
– Macska. Van belőle kettő. Sanyika, aki úgy néz ki, mint egy cicakaja-reklámfilm főszereplője. A korábbi gazdája nem szerette az állatokat, így magunkhoz édesgettük. A másik macskának, Pötyikének volt egy előzménye, Dorottya. Amikor elhunyt, aznap azt mondtam a babámnak: vagy ma lesz egy új cica, vagy soha többet nem akarok. Két óra múlva megérkezett a beszélgetős, akaratos fókasziámi macska. Volt persze kutyám is.
