„A technikai fejlettség jól megfér” a barbarizmussal

Az I. világháborúról és annak hatásáról rendezett műhelykonferenciát a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. A tanácskozás nem csupán arra a kérdésre keresett választ, hogy miként változott az elmúlt majdnem egy évszázadban a háborúról alkotott kép, hanem egyúttal felvezetője volt egy tervezett nagyobb, a versailles-i békerendszerről szóló tudományos eszmecserének is.

Civilizációs törés, őskatasztrófa, a második világháború előképe – idézett néhányat bevezetőjében Szász Zoltán tudományos tanácsadó, vitavezető azokból az értékelésekből, amelyeket történészek fogalmaztak meg az első világégésről. Hangsúlyozta, a Történettudományi Intézet nem azzal a céllal szervezte meg a műhelykonferenciát, hogy újraértékelje a háborút, hanem azért, hogy áttekintse az elmúlt két évtizedben új lendületet kapott kutatások eredményeit, mert – mint fogalmazott – minden nemzedéknek szüksége van a csomópontok tudományos revíziójára.

Nem volt politikamentes értékelés

Szabó Dániel tudományos főmunkatárs szerint a háború értékelését az azóta eltelt majdnem egy évszázadban alapvetően az határozta meg, hogy éppen milyen volt az aktuális politikai helyzet. A történész ez alapján három korszakot különböztetett meg. Az első, a két világháború közötti periódus nem csupán a történetírásban, hanem az érintett országok társadalmának viselkedéskultúrájában is megfigyelhető.

Az első világháború hozta létre a „szenvedő nemzetet”, vagyis azt a közösséget, amely úgy tekint magára, mint jól harcoló, kitartó, de mégis elbukó csoportra – fogalmazott Szabó Dániel. Hozzátette: ezt a háború utáni általános érzést Magyarországon két tényező is erősítette. A trianoni békeszerződésben elcsatolt területek elveszítése, valamint a fronton elesett katonák hiánya miatt érzett fájdalom egyaránt meghatározta a hangulatot. Szerinte a magyar településeken ma is szembetűnő első világháborús hősi emlékművek jellegzetes mementói ennek a viselkedéskultúrának. Az érzelmi kötődésektől a korábbi szembenálló felek történetírói sem tudtak szabadulni. Míg a vesztes oldalon a németek lezáratlan eseményként értékelték a háborút, addig a győztesek befejezett történetként kezelték azt. A második világháború után kezdődő második korszakban ugyan még mindig erős volt ez az emocionális kapcsolat, de már minden oldal lezárt fejezetként tekintett az 1914 és 1918 között történtekre. A harmadik korszak kezdete pedig a múlt század hetvenes éveire tehető. Ekkortól erősödött meg az a nézet, hogy nem lehet egy nagy fegyveres konfliktust kiszakítani egy társadalom általános történetéből. A vizsgálatok fókuszába innentől a nagypolitika, a vezérkarok, a nagy csaták története helyett egyre inkább a társadalomtörténet került.

Mi volt a Monarchia szerepe?

Pollmann Ferenc a HM Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának kutatója szerint az első világháborút vizsgáló történészek az örökzöld témák mellett még mindig szembesülnek új problémákkal. A szakembereket régóta foglalkoztató kérdések közül klasszikusnak nevezte a konfliktus kirobbanásának okait és összefüggéseit. Ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy az utóbbi időben felerősödött az Osztrák-Magyar Monarchia felelősségének hangsúlyozása a történeti irodalomban. Sőt egy úgynevezett „magyar klikk” szerepéről is szó volt, bár – mint megjegyezte – ez a felvetés visszhang nélkül maradt, a leginkább érintett magyar és osztrák történészek sem reagáltak érdemben rá. Pollmann Ferenc szerint ez a téma fontos kutatási terület lehet a következő időszakban, amikor a háború kitörésének centenáriuma miatt várhatóan amúgy is erősödik majd az érdeklődés 1914 történései iránt.

Hiába nyíltak meg az orosz levéltárak...

Hajdu Tibor, a Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója, az MTA doktora az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásának előzményeit tekintette át. A szakember korabeli források ismertetésével cáfolta azokat a teóriákat, amelyek szerint a háborúban vesztes, soknemzetiségű állam határainak megváltoztatására a végső elhatározás csak 1918 tavaszán született volna meg. Hangsúlyozta, hogy az orosz cárnak már a háború kezdetétől fogva határozott célja volt a két ellenséges hatalom, Törökország és az Osztrák-Magyar Monarchia felosztása. Oroszország mellett hasonló terveik az antant hatalmaknak is voltak, de nyilvánosságra nem hozták ezeket a célokat, hiszen azzal csak erősítették volna a német, az osztrák, valamint a magyar csapatok elszántságát. Hajdu Tibor hangsúlyozta: a vezető magyar politikusok tisztában voltak azzal, hogy mi forog kockán. Hozzátette: a kérdéssel a szakembereknek érdemes volna részletesebben is foglalkozni, annál is inkább, mert történetírásunk nem élt azokkal a lehetőségekkel, amit az orosz levéltárak megnyílása jelent.

Hogy reagál a társadalom 1 millió férfi halálára?

Gyáni Gábor akadémikus, az intézet tudományos tanácsadója az előadásokat követő vitában elmondott hozzászólásában úgy fogalmazott: az első világháború utóélete legalább annyira érdekes, mint maga a konfliktus. Ekkor, az első világégés idején született meg ugyanis a modern háború, szervezett, a modern technikát használó hadseregekkel és tömeges barbarizmussal, amely a fronton harcoló katonák tömegeit szoktatta hozzá a durvasághoz, a kegyetlenséghez. Kiderült, hogy a magas technikai fejlettség jól megfér a barbár viselkedéssel. Gyáni Gábor szerint az embertelenségnek ezt az eszkalációját azóta sem tudták jól feldolgozni a szakemberek. Nem sikerült még választ adni például arra: miként reagál egy társadalom arra, hogy egymillió férfi hal meg katonaként a csatatereken. Hozzátette: az is kérdés, hogy egy ilyen, sok szempontból vizsgálható eseménysorozat ábrázolható-e egyáltalán a történetírás hagyományos módszereivel.

(mta.hu)