Ezért nem tudja senki kisajátítani Bibót

Angoltól olaszig, csehtől románig minden nyelvre fordították; tragikus, hogy csak töredékesen, ráadásul tudományos kontextusából kiemelve foglalkoztak munkásságával. Bibó Istvánt próbálták megfejteni a külügyi intézetben.

– Bibó 1943–44-ben kezdte el írni Az európai egyensúlyról és békéről című művét, a „békecsinálóknak” dedikálva. Írásaiban megtalálta a módját annak, hogy indulatoktól terhes kérdéseket nyugodt hangnemben, de érzékenyen, a tárgyilagosság szándékával tárgyaljon. Állóháborúnak számító viták vitorláiból vonja ki a szelet (fasizmus–kommunizmus, liberalizmus–nacionalizmus), de akár konkrét területi viszonylatokkal is foglalkozik: az angol–északír és az arab–izraeli problémakörrel – fejtegeti a szakértő, hozzátéve, minden mögött kitapintható a motiváció, hogy a megmerevedett harcvonalakat feloldja, ezért van az, hogy „egyik oldal sem tudja kisajátítani őt”.

Misszió volt, amit végzett

És ez csak az egyik jelentősége Bibó Istvánnak, mindeközben elvégezte a már említett szerzők magyarra fordítását, ami misszió volt a maga nemében, Sárváry „nyelvújításnak” nevezi ezt a szaknyelvi alkotómunkát.

– A tudományágon belül nagyon eredeti, humoros és könnyed a nyelvezete, és máig aktuális gondolatokat fogalmaz meg, európai viszonylatban is jelentős – mond ítéletet, majd ingoványos terepre érkezik: – Hogy voltaképp ő a tudományág megalapítója, nagyon nehéz bizonyítani, már csak azért is, mert ő maga soha nem mondja.

Kissingerhez hasonlóan nála is találunk olyan gondolatokat, amelyek azt sugallják, diplomáciai párbeszéd „csak legitim nemzetközi rendszerben képzelhető el”.

– Ha az államok szóba is állnak egymással, már gyakran az ellenkezőjét értik annak, mint amit az mond. Bibó a Népszövetségben zajló vitákról pont ugyanígy ír, és a vég nélküli, terméketlen viták egy sokkal súlyosabb dologra, a legitimitás hiányára világítanak rá. Bibót nagyon is jól megvilágítják a kortárs szerzők; gyakorlati politikára törekszik, az ideológiai felhangoktól megfosztott kommunikációra – vélekedik határozottan Sárváry Katalin.

Szerinte a politika egyik fő feladata a félelem lebontása kell, hogy legyen: – A félelem az ember társadalmi helyzetéből fakad, és egy másik ember váltja ki – értelmezi Bibót a szakértő, aki szerint ennek a „bontásnak” eszköze az európai diplomácia találmánya, ami olyan jelentős, mint maga az európai zene, amit más nemzetek nem is fedezhettek föl.

A feudális Európa még tudta, hogyan kell

– A hatalmi egyensúly a béke tárgyi biztosítéka, a nemzetközi legitimáció pedig a béke morális záloga – folytatja Sárváry, aki nagyon fontosnak tartja, hogy Bibó alapelve szerint az államközi egyensúlyt a területi stabilitás, a határok véglegessége teremti meg elsősorban, s ezt a nagy kortárs, Martin White is így gondolja. E gondolat mentén jut el addig Bibó István, hogy egy háborút lezáró békekonferenciának a határok meghúzásával kell először foglalkoznia. A gondolkodó viszont – látva, hogy nem ezen az úton járnak a nemzetközi politikai résztvevők – később azt is boncolgatja, hogy ez miért történik így.

– A demokratikus Európa elfelejtette, amit a feudális Európa még tudott: a békecsinálás művészetét, mondja Bibó. Végső soron emberi kapcsolatokról van szó, ezért a béke megteremtése humán tudomány. Először az emberi kapcsolatokban kell rendet teremteni – összegez Sárváry Katalin. Sajnos a sokáig (1986) csak kéziratban meglévő, békecsinálóknak címzett munka nem jutott el az angolokhoz, franciákhoz sem időben...

Az előadáson megjelent Bibó István fia, ifj. Bibó István is, aki szerint a Bibó-fordítások „hitelességét” a szakembereknek kell eldönteniük. Ezt arra reagálva mondta, hogy a közönség soraiban helyet foglaló Réti György olasz szakértő egyenesen az olasz politológia példaképének nevezte Bibót itáliai szakemberekre hivatkozva. Ifj. Bibó úgy látja, édesapjának kész receptje volt arra, hogyan lehet akár a kétpólusú világ húsz évvel ezelőtti leomlása után is az országok határvonalait rendezni, például a balkáni bombázás előtt. Érdekes történelmi időutazás.