A lábnyomok a késő miocén időszakából származó üledékrétegben őrződtek meg az Arab-sivatagban: azért maradhattak meg, mert az elefántok elvonulása után a helyszín azonnal betemetődött, hogy aztán hétmillió évvel később a talajeróziónak köszönhetően ismét a napvilágra kerülhessen.
A tizenhárom különböző korú egyedből, köztük egy elefántborjúból álló csorda a sárban trappolt végig. Tőlük valamivel távolabb egy magányos, nagyobb testű ormányos, vélhetően egy hím vonult, lábnyomai 260 méteren keresztül követhetők – ez az emlősök leghosszabb ismert fosszilizálódott útvonala.
„Egyértelműen látszik, hogy az elefántok két társasági viselkedési formát követtek: a felnőtt nőstények és borjaik csordába verődtek, míg a felnőtt hímek magányosan vonultak” – hangsúlyozta Andrew Hill, a Yale Egyetem paleontológusa.
Hozzátette, hogy ez az elefántok összetett szociális viselkedésének a legkorábbi közvetlen bizonyítéka. A nemek szerint megosztott matriarchális közösségről van szó, amelyben egyaránt kifejezésre jut a csoportos és a magányos viselkedésforma. A hímek ugyan a csordában nőnek fel, ám serdülőkorban elhagyják a családot, hogy magányosan éljenek. A későbbiekben a csoportot csak időnként, általában párzáskor keresik fel.
origo.hu
Gyárfás Tamás: Ez nem egy játékfilm, nem egy regény, ez az életem. Ennyi volt
