Szerencse, hogy csak több tízezer évente esik meg

Óriási erejű vulkánkitörés szakította szét Kr. e. 1630 táján Szantorini szigetét, amelynek jelentős része az Égei-tengerben süllyedt el: e kataklizma lehetett a feltételezések szerint az Atlantisz-legenda alapja.

Három és félezer évvel a katasztrófa után vulkanológusok Timothy Druittnak, a franciaországi Blaise Pascal Egyetem professzorának irányításával Szantoriniről származó ásványokat elemeztek, és a vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a föld alatti magmakamrák gyors telítődése kimutatható korszerű műszerek segítségével. Következésképp előre megjósolhatók a nagy vulkánkitörések. A kutatásokról a Nature-ben jelent meg tanulmány.

A Szantorinin bekövetkezett katasztrófa úgynevezett kaldera típusú kitörés volt, olyan esemény, amely szerencsére csak több tízezer évente következik be a Földön. Amikor a magmakamrában annyi gáz halmozódik fel, hogy nyomása túllépi a kőzetnyomást, lerobbantja és több tucat kilométer távolságon szétszórja a fedőrétegek anyagát. A robbanástól meggyengült fedőrétegek maradéka nem képes megtartani önnön súlyát és beroskad a kamrába. A teljes beomló terület több száz vagy akár több ezer négyzetkilométeres is lehet. A nagy kérdés, hogy hol várhatók kaldera típusú vulkánkitörések; az egyik veszélyeztetett terület a Yellowstone Nemzeti Park az Egyesült Államokban, ahol az elmúlt 2,1 millió évben három óriási kitörés volt, a legutóbbi 640 ezer évvel ezelőtt következett be.

A kutatók a Szantorini vulkánkitörés alatt kilökődött földpátokat vizsgálták magnézium, stroncium és titán nyomait kutatva, amelyek évezredek alatt a lassan, „hullámokban” gyarapodó magmában rakódtak le. A vegyi elemekből a vulkanológusok a kitörés előtti események „forgatókönyvét” olvasták ki.

Mint a szerzők a tanulmányban rámutatnak, a kaldera típusú vulkánokban a magmakamrák „pulzálva”, hullámokban töltődnek fel, és az események a kitörés előtt felgyorsulnak. Amennyiben valóban így van, a vulkanológusok a Yellowstone és más veszélyeztetett helyszínt rendszeresen vizsgálhatják műholdfelvételek segítségével, a „pulzálva” feltöltődő magmakamrákra utaló felszíni deformitások után kutatva. Hasznosak lehetnek a szeizmikus mozgást érzékelő szenzorok is.

„A jelenség alapos ismerete segíthet kidolgozni a pulzációs modellt, amellyel megjósolható, hogy mikor dobja le magáról a vulkán a csúcsát. A hatalmas, alvó kalderarendszerek megfigyelése a világ különböző pontjain nélkülözhetetlen ahhoz, hogy felismerhessük a magmakamrák telítődésének utolsó időszakát” – hangsúlyozzák a szerzők.