A felfedezést az Európai Űrügynökség (ESA) Herschel űrobszervatóriuma és a NASA Spitzer űrteleszkópja tette lehetővé. A színes pettyek gyorsan felhevülnek és lehűlnek, a sztelláris „nagykorúság” elérésének zűrzavaros és vad folyamatáról árulkodnak.
A Herschel távoli infravörös és a Spitzer két, rövidebb hullámhosszokat vizsgáló készüléke részletesebb képet tár elénk az éjszakai égbolt egyik legnépszerűbb objektumának szívében növekvő csillagokról. Az Orion csillagköd 1350 fényévre terül el a Földtől, és az európai megfigyelőknek csodás képet kínál a téli égbolton.
A néha Orion kardjának is nevezett nebula azon három csillag alatt helyezkedik el, melyek Orion övét alkotják. Ez az egyik legkönnyebben felismerhető konstelláció. Az Orion egyike annak a néhány csillagködnek, melyeket szabad szemmel is látni lehet, emellett népszerű célpontja az amatőr csillagászoknak.
A csillagköd a masszív csillagszületés legközelebbi helyszíne, a forró, fiatal csillagokból áradó intenzív ultraibolya fény miatt a gáz és por izzik. A porban – látható hullámhosszok elől rejtve – még fiatalabb csillagok tömege helyezkedik el, melyek fejlődésük legkorábbi szakaszában járnak és még növekednek. Az új, kombinált távoli és közepes infravörös kép áthatol az akadályozó poron és felfedi eme csillagembriókat.
Csillag akkor születik, amikor a gáz és por sűrű felhője összeáll, majd saját súlya alatt összeomlik, létrehozva egy központi, meleg protocsillagot, amelyet örvénylő korong és egy nagyobb burok vesz körbe. Az anyag nagy része befelé örvénylik, azt a több százezer év alatt a csillag összegyűjti, majd a szívében meginduló nukleáris fúzió révén igazi csillaggá válik. A korongban visszamaradt gáz és por némely része pedig planetáris rendszert alkothat.
A csillagászcsoport Nicolas Billot spanyol kutató vezetésével a Herschel űrteleszkópot alkalmazta az Orion csillagköd megfigyelésére. 2011 telén és tavaszán hat héten át hetente egyszer pásztázták vele a régiót. A Herschel PACS (Photodetector Array Camera and Spectrometer) készüléke érzékelte a hideg porrészecskéket a legfiatalabb protocsillagokat körbeölelő korongokban, a távoli infravörös tartományban. Ezeket az adatokat aztán kombinálták a Spitzer képeivel, melyek rövidebb, közepes infravörös hullámhosszon készültek és az idősebb, forróbb objektumokat mutatják.
A kutatók meglepődtek, amikor észlelték, hogy a fiatal objektumok némelyikének fényessége több mint 20 százalékkal változott néhány hét alatt. Mivel a hunyorgás az infravörös fényt kibocsátó, hűvös anyagtól származik, annak messze kell lennie a fiatal csillag forró szívétől, valószínűleg a külső korongban vagy a környező gázburokban. Évekig vagy évszázadokig tart, míg az anyag ilyen távolságból közelebb kerül a növekvő csillaghoz, nem pedig hetekig. A csapat most választ keres a jelenségre.
Az egyik lehetőség, hogy a gáz csomós rostjai a külső régiókból a csillag belső területei felé haladva ideiglenesen felmelegítik az objektumot, ahogy a csomók a belső korongba csapódnak. Egy másik lehetőség, hogy a hideg anyag alkalmanként felhalmozódik a belső szélen és árnyékot vet a külső korongra, mely miatt az ideiglenesen elsötétül. Bármelyik eset álljon is fenn, az egyértelmű, hogy a csillagembriók fejlődése nem egyenletes, sima folyamat.
Billot szerint a Herschel rendkívüli érzékenysége teljesen új lehetőségeket tárt a kutatók elé a csillagszületés tanulmányozása terén. „Nagyon izgatottak vagyunk, hogy ilyen rövid távú változékonyságot figyeltünk meg az Orion protocsillagainál. A Herschel további megfigyelései segíthetnek azonosítani az ilyenfajta változékonyságért felelős fizikai folyamatokat.”
