Turista rómaiak

A rómaiak voltak az első turisták – hangsúlyozta Sándor Tibor történész, az Edutus Főiskola tanára, aki Ókori utak – ókori utazók című könyve megjelenése alkalmából nyilatkozott az MTI-nek.

A Corvina gondozásában jelent meg a kötet, amely a kiadó ajánlása szerint hasznos tankönyv leendő turisztikai szakemberek számára, s egyben „kultúrtörténeti csemege mindazoknak, akik érdeklődnek az elmúlt korok hétköznapi élete iránt”.

„A történelem bizonyos határterületeivel foglalkozom. Az utazástörténet is egyfajta határterülete a történelemtudománynak, amellyel akkor kezdtem el foglalkozni, amikor különböző főiskolák turizmustanszékein kezdtem el tanítani” – magyarázta a történész.

Mint kifejtette, az utazásokat önmagukban történelmi jelenségnek kell tekinteni. Körülbelül tízezer éve, a letelepedett életmóddal egyidejűleg kezdődtek az utazások, amelyek az államilag szervezett társadalmak megjelenésével teljesedtek ki az ókorban – Mezopotámia különböző államaiban, Egyiptomban, Hellászban, vagy a Római Birodalomban.

„A római időkben, s ezen belül a császárkorban, a Kr. u. 1. és 2. évszázadban már nemcsak utazásokról, hanem turizmusról is beszélhetünk. A turizmus abban különböztethető meg az utazástól, hogy van egyfajta infrastruktúrája, ipari háttere. Ez már megfigyelhető a Római Birodalomban – nagyon sokan utaznak, nagyon hasonló módon hasonló infrastruktúrát vesznek igénybe. Tehát ott már szervezett turizmusról beszélhetünk” – fejtegette Sándor Tibor.

Ismertetése szerint a turizmusnak különböző előfeltételei vannak. Az egyik maga a birodalom, amely azért fontos, mert egyfajta biztonságos háttér kell ahhoz, hogy az emberek kimerészkedjenek az utakra. Ezt a biztonságos hátteret Skóciától a Duna vonaláig a Római Birodalom biztosította. Ez később is megfigyelhető, a turizmus nagy korszakai mindig erős állami, birodalmi háttér alapján bontakoznak ki.

„A 19. században az angolok voltak a nagy világutazók, mert akkor létezett a brit világbirodalom. Nem véletlen az sem, hogy a 20. században az amerikaiak váltak világutazóvá, hiszen amerikai útlevél birtokában bátran útra kelhettek, államuk vigyázott rájuk” – magyarázta a szerző.

Mint kifejtette, birodalom esetében nincsenek nyelvi és pénzügyi korlátok.

„A Római Birodalomban, ha valaki beszélt latinul és görögül, bárhol tudott érvényesülni. Egységes valutát, a sestertiust használták, amely sokkal elterjedtebb volt, mint az euró. Megvolt a motivációjuk is, kíváncsiak voltak, ami a modern turizmust is motiválja. Nem azért keltek útra, hogy adót szedjenek, vagy kereskedjenek, hanem mert kíváncsiak voltak a világra. Ez is megvolt a rómaiakban” – jegyezte meg a történész.

S hogy mi érdekelte a római kori turistákat? Sándor Tibor szerint bizonyos értelemben olyanok voltak, mint a mai turisták.

„Volt egyfajta globalizáció római módra. Ezt azt jelenti, hogy a Földközi-tenger egész medencéje a görög-római kultúra befolyása alá került. Ez alól egyetlen kivétel volt – Egyiptom. Ugyan Egyiptom is görög nyelvű volt már a császárkorban, de mégis megőrizte sajátosságait – építészetét, írásmódját, művészetét, de bizonyos mértékben a mentalitását is. Ez a másság ugyanúgy vonzotta a rómaiakat, ahogy most is minden turistát vonz Egyiptom” – mondta.

Másrészt Hellász is vonzotta a rómaiakat.

„A rómaiak nagyon furcsa, ellentmondásos viszonyban voltak a görögökkel. Egyrészt leigázták őket a Kr. e. 2. század folyamán, viszont kulturális szempontból átvették a legyőzöttek kultúráját. Nagy tömegben mentek Görögországba, nagyon érdekelte őket Hellász” – fogalmazott Sándor Tibor, aki kitért a római kori turisztikai infrastruktúrára is. Egyrészt kiterjedt úthálózat létesült, másrészt az utazásokat szolgálta a cursus publicus, a római postaszolgálat, amely az egész birodalmat behálózta, a császárkorban.

„A postajáratokat nemcsak állami futárok vették igénybe, hanem bizonyos prioritásokat betartva magánszemélyek is” – mondta.

A mai értelemben vett bedekkerek ugyan nem voltak, ám léteztek olyan, főleg görög szerzők művei, amelyeket útikönyvként használtak. Ezek közé tartozott Pauszániász és Sztrabón.

„Mindkettő a császárkorban, a Kr. u. 2. században élt. Pauszániász főleg Görögországról, Sztrabón pedig a Földközi-tenger egész medencéjéről írt„ – ismertette Sándor Tibor, aki a görög szerzők pontosságát jellemezve elmondta, hogy Paszániász leírása alapján kétezer év múltán megtaláltak egy olyan istenszobrot, amely egykoron Argosz ékessége volt.