Veszélyben az apróság + Képek

Természetvédelmi program indult Európa egyik legveszélyeztetettebb emlősfaja, a délvidéki földikutya – Nannospalax (leucodon) montanosyrmiensis – megmentése érdekében.

Bár állattani szempontból Európa a leginkább ismert földrész, még mindig lehet új fajokat, akár emlősöket is találni – mondta Németh Attila, az Eötvös Loránd Tudományegyetem munkatársa a délvidéki földikutyák megmentése érdekében indított programot bemutató hétfői sajtótájékoztatón.

A világon mintegy hetven földikutyafaj él, e rágcsálók a Kárpát-medencében is őshonosak. Kétszáz évvel ezelőtt előfordultak földikutyák Sopronban, a Balaton környékén, és a Magyar Természettudományi Múzeumban őriznek egy preparált példányt, melyet 1850-ben a Pesten, a mai Andrássy út helyén fogtak. Mára természetes élőhelyük a korábbi 2 százalékára csökkent, elsősorban a gyepek feltörése, a nagyüzemi táblás mezőgazdaság elterjedése miatt.

Az 1970-es évekig a szakemberek nem tudtak róla, hogy az Alföld déli részén, a Szabadkától északra elterülő térségben, Ásotthalom és Kelebia határában is élnek földikutyák. A 2005 óta folyó kutatások azonban bebizonyították, a földikutyák öt genetikailag is elkülöníthető – egymással szaporodni képtelen – faja fordul elő a Kárpát-medencében, ezek legritkábbika a délvidéki földikutya – közölte a szakember.

Az, hogy az emberek viszonylag keveset tudnak a földikutyákról, elsősorban az állat életmódjának köszönhető, az egyedek lényegében egész életüket a föld alatt töltik, akár százméteres hosszúságú járatrendszereikben. A járatokat szemfogaikkal és ék alakú fejükkel ássák, a 200 grammos testtömegű állat egy-egy mozdulatával – a számítások szerint – képes akár hat kilogramm földet is megmozgatni. A négy méter mélységbe lenyúló járatrendszer jó elkülöníthető részekre tagolódik: a földikutyának van éléskamrája, fészekkamrája, és külön üreget használ illemhelyként is, melyet, ha megtelik, elzár.

A Kárpát-medencében honos földikutyák gyökerekkel táplálkoznak, ezeket tavasszal és ősszel gyűjtik össze, és halmozzák fel üregeikben. A zord téli időszak és a nyári hőség alatt meghúzzák magukat a mélyebben található üregekben és a tartalékot fogyasztják. Az állatok a szaporodási időszakot leszámítva magányosan élnek, járatrendszereiket pedig csak rendkívüli helyzetben hagyják el, így különösebb veszély – az embert leszámítva – nem fenyegeti őket.

E rágcsálók szélsőségesen alkalmazkodtak a földalatti életmódhoz, szemeik csupán gombostűfejnyiek, a szőr alatt találhatók, nincs külső fülkagylójuk sem. Tájékozódáshoz és az egymással történő kommunikációhoz a járatok falának kopogtatását használják, ám ezt olyan hatékonyan, hogy ásás közben fel tudják mérni, ha valamilyen akadály kerül elébük, és még azt is képesek eldönteni, át tudnak-e rajta hatolni vagy érdemesebb azt kikerülni.

A délvidéki földikutyák két egymástól elkülönült populációja ismert, a nagyobbik mintegy kétszáz egyedet számláló Csongrád és Bács-Kiskun megye határán él, a másik Újvidék közelében, a Tarcal-hegység (Fruska Gora) keleti lábainál, itt azonban száznál is kevesebb példány található.

A most induló – a Zöld Forrás pályázat által támogatott – program célja a délvidéki földikutyák vizsgálata, megismertetése a szélesebb közvéleménnyel, illetve a jelenlegi csupán 16 hektáros élőhelyük megőrzése, lehetőség szerint bővítése.