Az igazi Indiana Jones

Kincsvadászként élte le az életét az igazi Indiana Jones. Vásárolt, eladott: kereskedett, és ma egy páratlan műkincsgyűjtemény tulajdonosa.

Vályogtéglából épült Santa Fé-i házában, a kamra méretű, legértékesebb műtárgyait őrző, vörösre festett acéltrezorban állva felfedte, hogy egy páncéldobozt megtöltött több mint egymillió dollárt érő kincsekkel. Vannak köztük ősi szobrocskák, egy XVII. századi spanyol gyűrű és türkizkövek, amelyek egy Mesa Verde-i, sziklafalba vájt barlanglakásból kerültek elő. Aranyból vert, sasos amerikai érméket, aranyrögöket, egy fiola aranyport, két aranylemezt és sok, rubinból, zafírból és gyémántból készült ékszert tett hozzájuk. Bekerült a dobozba önéletrajzának egy régi olajoskannába bedugott, összetekert példánya is.

Amikor kész lett a láda összeállításával, elvitte a Santa Fétől északra fekvő hegyekbe, és elrejtette, hogy bárki megtalálhassa, aki megfejti az általa írt 24 soros versben kódolt útmutatót, és eljut oda. De ezzel még nincs vége. Ha elérkezik az idő, Fenn a kincs mellé valami mást is akar „ajándékozni”: saját holttestét.

„Aki rálel a kincsre, megtalálja a csontjaimat is. De ott lesz az életrajzom, úgy legalább tudhatják majd, hogy kihez tartoznak” – mondta a Newsweeknek.

Kapcsolatát a joggal nehéz pontosan meghatározni

Hangozzék a dolog akármilyen bizarrul is, Fenn saját halálával kapcsolatos tervei jól tükrözik azt, ahogy az életét leélte. Csaknem két évtizeden keresztül a világ egyik legnevesebb művészeti galériáját vezette, rendszeres vendégei voltak a washingtoni és hollywoodi totemoszlop tetejére feljutók Gerald Ford elnöktől a westernsztár John Wayne-en és Jackie Kennedyn át Cherig.

Fenn a saját jogán lett a Forbes és a People magazinok által is ünnepelt híresség. Története Douglas Preston írót is megihlette, aki róla mintázta The Codex című – Magyarországon 2008-ban A maja kódex címen megjelent – könyve főhősét, a filmbeli Indiana Jones alakját megihlető híres-hírhedt kincsvadászt és sírrablót, aki felbecsülhetetlen értékű műalkotásokat, drágaköveket és műtárgyakat halmozott fel, megmentve őket a pusztulástól. Bármekkora kincsek birtokába jutott is azonban, Fenn sosem vált meg attól a szokásától, hogy sajátos lazasággal, egyéni módon kezelje a szabályokat és előírásokat. Galériájában feliratok biztatták a látogatókat, hogy érintsék meg a kiállított tárgyakat – a múltat –, ahogy tulajdonosuk is rendszeresen tette azóta, hogy megtalálta első nyílhegyét, és elindult a felemelkedés útján.

Ugyanezt a szemléletet tükrözi az otthona is, amely múzeumként funkcionál ugyan, de őrök nélkül, viszont pontos leltárral és árlistával. Látogatása során az amerikai hírmagazin munkatársa megkopogtathatta egy Tutanhamon fáraó sírjából előkerült, mumifikálódott sólyom burkát, átdughatta az ujját egy Krisztus születése előtt készült, ma 12 500 dollárt érő jádemaszkon, és kezébe foghatta a Little Bighorn-i csata hőse, a George Armstrong Custer parancsnok lovasezredét legyőző sziú főnök, Ülő Bika békepipáját.

Egy titkosügynök 2009-ben tett hasonló látogatása után szövetségi ügynökök árasztották el Fenn házát. A feltételezett sírrablással kapcsolatos ügyet azóta se zárták le, de az FBI nem volt hajlandó nyilatkozni róla.

Fenn kapcsolatát a joggal nehéz volna hajszálpontosan meghatározni. Ő maga az egyik pillanatban határozottan tagad bármilyen törvénytelenséget, hogy a következő pillanatban – már-már önmagát vádolva – a tetteivel dicsekedjen.

Santa Fé-i galériás működésének csúcsán 16 embert alkalmazott, és éves eladásai 6 millió dolláron tetőztek. A helyi társaságban mindmáig számos történet kering a betelepült, „drága ízlésű” texasiról, akinek a rá irányuló figyelem ellenére is sikerült rejtélyesnek maradnia. 1972-ben névtelen senkiként érkezett Új-Mexikó fővárosába, szerény nyugdíjú leszerelt pilótaként, érettségivel és minden, a művészet világában megszerezhető tapasztalat nélkül. Nem sokkal később pedig már milliomos volt. A kérdés csupán az, hogyan vált azzá.

---- Oldal címe ----

Háromszor dobták ki Pompejiből

Részben a jó időzítésnek köszönhetően. Akkor érkezett Santa Fébe, amikor elkezdődött az amerikai lakosság tömeges áramlása a Sunbeltbe, a déli államokba, és a lakásdíszítésben népszerűvé váltak a cowboy és indián motívumok. Kétségtelenül okos is volt. Az egyik utolsó, a katonaságnál készített előmeneteli értékelése úgy hangzik, mint egy reklámszöveg. „Nagy kaliberű”, „igazán elképesztő”, „bármire képes” – ilyen és ehhez hasonló kifejezésekkel van teli.

„Az embereknek azonban ez nem volt elég, több kellett nekik, valami titok, ami megmagyarázza rendkívüli sikerét” – írta egyik barátja egy, a nyugati művészeti világról szóló könyvben. Az állami és a szövetségi hatóságok szintén kíváncsiak voltak. Tudni akarták, pontosan hogyan is tett szert Fenn olyan sok kincsre olyan rövid idő alatt.

Gyűjtőszenvedélyét otthonról hozta, édesapjától örökölte. Máig őrzi azt a nyílhegyet, amelyet kilencéves korában talált, amikor az apja először magával vitte egy kincskereső útra. A gyűjtés az után gyorsult fel igazán, hogy az 1950-es évek második felében a légierő pilótájaként Németországba, Bitburgba vezényelték. Akkoriban a vadászpilótáknak engedélyezték, hogy magáncélra is igénybe vegyék gépüket, és Fenn ezt arra használta ki, hogy olyan helyekre menjen, ahol találkozhat a történelemmel.

„Háromszor dobtak ki Pompejiből, de azért sikerült olívaolajjal és borral teli amforát is találnom” – mesélte.

Egy másik alkalommal a líbiai Sabrathába, a Kr. e. mintegy 500 évvel alapított föníciai kikötővárosba ment, amely előtt észrevett valamit a víz alatt – egy kötél és egy dzsip segítségével húzta ki a partra. Egy újabb amfora volt, és amikor feltörte, a sós vízben oxidálódott, egymáshoz tapadt bronzérméket talált benne.

Kedvenc vadászterepe azonban a Szahara volt, ahol „nyolcezer éves dárdahegyeket találhat az ember, abból a korból, amikor a sivatag helyén még búzát termesztettek, a közelben pedig egy német csontvázat, fel nem robbant kézigránátot vagy kiégett tankot a második világháborúból”. Az ilyenfajta kincskeresésnek a jogszerűsége bizonytalan, régi törvények, évtizedekkel korábbi bírósági határozatok értelmezésén múlik. 1906 óta azonban érvényben van az az amerikai törvény, hogy köztulajdonban lévő területről tilos bármit elvinni, a legértékesebb dolgok lelőhelyeként számon tartott történelmi sírok háborgatásáról nem is beszélve.

Fenn tagadja, hogy minden útjába kerülő dologra lecsapott volna, és ha megszerezte, elkezdte árulni őket. „Eladok egy karkötőt hat gyűrűért, aztán három gyűrűért veszek egy karkötőt és egy nyakláncot” – nyilatkozta 1978-ban a Forbes magazinnak.

1972-re mindenesetre elegendő pénzt és értékesíthető holmit szerzett ahhoz, hogy Santa Fébe költözve betársuljon egy helyi indiánműtárgy-kereskedő üzletébe. Nem egészen egy évvel később az illető felmondta a társulást, mert félt, hogy elveszíti jó hírét az indiánoknál, de addigra Fenn már megvetette a lábát. Talált egy befektetőt, elkezdte építeni a Fenn Galleriest, és folyamatosan adott-vett, kereskedéssel jutott egyre feljebb a társadalmi hierarchia létráján.

Bronzharangoktól indián faluig

A kincs elrejtésének ötlete 1987-ben született meg benne, amikor az apjánál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak. Ötven altatót vett be, és pár órával azelőtt, hogy fia megérkezett volna egymotoros Rockwell Commander gépével, texasi otthonában meghalt. A következő évben Fenn-nél állapítottak meg veserákot, és nem sok esélyt adtak neki az életben maradásra. Akkor kezdett komolyan elgondolkodni azon, hogy ha elmegy, mit hagy maga után. Mi olyat tehet valaki, aminek ezer évvel később is meglesz a hatása? – kérdezte magától.

Egyik ötlete az volt, hogy bronzharangokat készíttet, és beléjük helyezi az élettörténetét. Eddig nyolcat temetett el belőlük. A másik ötlet a kinccsel teli doboz volt, de a megvalósítása húsz évet váratott magára, mert Fenn-nek előbb le kellett győznie a rákot. De amikor elérkezettnek látta az időt, határozottan cselekedett.

Eladta a galériáját, építtetett egy házat Santa Fe közelében, és vett magának egy birtokot a rajta található indián rommal együtt. (Az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország, amely a földtulajdonosoknak megadja a régészeti feltárás lehetőségét is birtokukon, úgy kezelve ezzel a műkincseket, mint az olajat vagy az aranyat.) A tulajdonába került indián falu – San Lazaro Pueblo – a legnagyobb és legjelentősebb a körzetben, és 1964 óta országos jelentőségű történelmi emlékhely. Nagyjából 1200-tól az 1800-as évek végéig volt lakott, és tele van műtárgyakkal, amelyektől az indiánok sietve megváltak, mikor először szembe találták magukat egy európai hadsereggel.

Fenn ásni kezdett a birtokon, és több ezer tárgyat talált, köztük a valaha előkerült legrégebbi táncmaszkot. Hogy a kutatással átlépett-e valamilyen jogi határt, nehéz megmondani. Huszonkét évvel ezelőtt Új-Mexikó azzal vádolta, hogy sírokat dúlt fel, és „nyilvánvalóan emberi” maradványokat szórt szét. Fenn-nek sikerült elérnie, hogy ejtsék a vádat, mert bizonyítani tudta, hogy a hatóságok engedély nélkül léptek a birtok területére, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek. Máig nem tagadja azonban, hogy sírok is lehettek ott, ahol kutatott. „A kulcsszó (jogi szempontból) a felfedezés. Találtunk csontokat, amelyek lehettek emberiek is, de nem »fedeztük fel«, hogy azok” – fogalmazott.

Ami pedig a múlt emlékei utáni további kutatást illeti, úgy tűnik, hogy Fennt csak a szögesdrót és a rajta szereplő „Szövetségi tulajdon\" feliratú tábla tudja megállítani. „Mi a különbség a között, hogy a kerítésen kívül vagy belül kutat az ember?” – kérdezte tőle a cikk írója. Rögvest választ kapott, méghozzá egészen szabatost: „Tizennyolc hónap börtön és tízezer dolláros büntetés.”