Ötvenegy éve vártunk erre a pillanatra. Persányi Miklós, az állatkert főigazgatója nem túlzott, 1962 óta nem látott „csoda” történt február 14-én: megszületett a kiselefánt, „akinek tényleg mindene jól néz ki”. Bővülhet itt a vadonban már kihalt Mhorr-gazella-család vagy a kuszkusz- és a lajhárpopuláció, a csütörtökön a Fővárosi Állat-és Növénykertbe látogató sajtóhad – a résztvevők száma alapján inkább ármádia volt ez – egyetlen pillanatra várt lélegzet-visszafojtva. Arra, hogy az elefántborjú megjelenjen a kifutón. Az, hogy ez a momentum eljöhetett, sok dolognak volt köszönhető.
Először is annak, hogy a Franciaországban született mama, Angele és párja, az életét a belgiumi Ieperben tengető Assam Budapestre költözzön az európai tenyésztési program részeként. A szerelem lángra lobbanása kettejük között persze még kevés lett volna, a kapcsolatnak az előzetes tervek szerint gyümölcsöznie kellett, ami 2011-ben meg is történt. Ahogy az állatkert vezetője is megjegyezte, a kiselefánt februári érkezése annak ellenére meglepő volt, hogy a gondozók ismerték a fogantatás idejét. Úgy számoltak, hogy a kis jövevény májusban lát majd napvilágot. A szülés komolyabb problémák nélkül lezajlott, az igazi nehézségek csak ez után következtek.
A borjú az első néhány napban például az istálló egyik ajtaját azonosította anyaként, és folyamatosan a hideg fémet nyalogatta. Sós Endre, az állatkert orvosa erre utalva humorosan meg is jegyezte, bár a kicsi nevéről kiírt szavazásba tradicionális okokból csak az „a” betűvel kezdődő személyneveket vették be, az ajtó azért nem merült fel. A gondozók a javasolt 24 óra helyett 27 órán át várták, hogy az állat megtalálja anyja emlőit, de erre nem került sor. Miután egészségügyi okokból a friss anyatejnek el kellett hagynia az anyaállat szervezetét, megfejték Angelét, de a kicsi a cumit is nehezen találta meg. Az áttörés végül szombat hajnalban jött el: a kiselefánt elkezdett önállóan szopni, a tízfős, gondozókból, orvosból álló stáb pedig hosszú idő után először kialudhatta magát.