Mély gyász és csönd: a harangok is Rómába mennek

Utazó harangok, böjt és mély gyász, ami mögött ott a feltámadás öröme – az mno.hu összeszedte a húsvéti szent három nap legfontosabb népszokásait.

A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, Jézus Krisztus kereszthalálára és feltámadására emlékezünk. Isten Fia szolidaritást (sorsközösséget) vállalt az emberrel a szenvedésben is, kereszthalálával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett.

Nagycsütörtök az utolsó vacsora, Jézus elárultatásának és elfogatásának a napja. A nagycsütörtöki szentmise a lehető legnagyobb ünnepélyességgel kezdődik: zúgnak a harangok, megszólalnak a csengők és az orgona is. A könyörgések után kíséret nélkül énekel a nép, a csengőt a kereplő váltja fel. A néphagyományban az él, hogy ilyenkor a harangok Rómába mennek. Az orgona és a csengők legközelebb a nagyszombati esti szentmisén (feltámadási szentmise) hangoznak fel ismét, ekkor térnek vissza Rómából.

„A néphagyomány a harangok elnémulását vidékenként más-más módon magyarázta. A bánáti német szülők apró gyermekeiknek azt mondták, hogy a harangok Máriaradnára repültek, hogy húsvéti szentgyónásukat ott ők is elvégezzék. ( ) Azt is tartották, hogy a harangok azért mennek Rómába, mert az a világ szíve, ahonnan hangjuk az egész földre elhallatszik; a föltámadáskor megszólaló harangot Rómából vélték hallani” – olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban.

A krisztusi lábmosásra emlékezve régebben a papok megmosták a hívők lábát, később ezt a szokást már csak a székesegyházban tartották: a püspök maga mosta meg 13 kispapjának a lábát. A lábmosás mellett a nagycsütörtök másik jelentős momentuma a néphagyományban a virrasztás. Ilyenkor a hívek az útszéli keresztekhez vonulnak és az Olajfák hegyén imádkozó Jézusra emlékeznek.

A húsvéti szent három nap második napja nagypéntek, Jézus szenvedésének, halálának és temetésének napja. A katolikus néphagyományban ez a nap a mély gyász és a böjt napja. „Régebben hozzátartozott a hallgatás, a csönd, melyben a tűz is kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják, illetve nem húzzák föl; úgy jártak-keltek, mint akiknek halottjuk van a háznál” – számol be a Magyar Katolikus Lexikon. Ezen a napon régen csak hideg ételt (kenyér, só, száraz növényi eledel) ettek és azt is csak egyszer. A legények, ha nagypénteken el is mentek a nekik kedves lányhoz, nem találkoztak vele, csak fekete szalagot kötöttek a kapuhoz közeli fára – olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban.

A népszokások közül a nagypénteki hajnali fürdést is érdemes kiemelni. „Felsőszemeréden hajnali 2-3 óra körül mentek a fiatalok a patakra mosakodni. A mosakodás mindig a víz folyásával szemben és visszakézből történt. A mosakodás után a patak vizéből haza is vittek és a húsvéti ünnepek alatt is azzal mosakodtak. ( ) Némely vidéken az állatokat is megitatták a patak vizéből, máshol a lovakat úsztatták meg a folyó vizében” – áll a Magyar Néprajzi Lexikonban.

Igen gazdag nap népszokásokban a nagyszombat is, a húsvéti szent három nap harmadik napja, Jézus sírban pihenésének ideje. A népszokások ezen a napon a szentelt tűz és víz köré csoportosulnak. A nagycsütörtökön kioltott tűz a megszentelt tűz parazsától lobban lángra újra, ebből lesz az új tűz. „A nagyszombati új tüzet, számos helyen a temetőből összehordott korhadt keresztfák tüzét szentelte meg a pap. ( ) A keresztfák tüzéről meggyújtott húsvéti gyertya fényénél a küzdő, szenvedő és diadalmas egyház találkozott” – olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban.

A nagyszombati szent vízhez is jellegzetes hagyományok kapcsolódtak. „A pap karingben, fehér stólával a keresztkútból merített, s a vízzel elindult a lakóházak megszentelésére. E nagyszombati házszentelés emlékezetét több helyen őrzi a hívő nép, főleg a székelység. Csíkménaságon a pap a templom udvarán csöbrökben odakészített vizet szentelte meg, ebből mindenki merített, s otthon a pimpóval (virágvasárnapi szentelt barkával) a családbeliek hintették meg a jószágot, udvart, gazdasági épületeket. Nagybetegnek ebből a szenteltvízből inni adtak” – áll a Magyar Katolikus Lexikonban.