Az elmúlt 20-30 évben a kommunikációs és új médiatechnológiák fejlődésével és elterjedésével rendkívüli mértékben megváltozott a szóbeli és írásbeli kommunikáció jellege – mondta el kérdésünkre Aczél Petra, a Budapesti Corvinus Egyetem (BCE) docense. Mint kifejtette: a spontán szóbeli kommunikációra jellemző vonások megjelentek írásban is.
Kialakult egy az írás és a beszéd, a szó és a kép jegyeit keverő, a digitális terekre jellemző nyelvhasználat, amely már nem a hagyományos szóbeli és írásbeli műfajokhoz illeszkedik. Így az elektronikus levelekből már elhagyhatók a megszólítások, ezeket nem egyszer a szóbeli kommunikációt idéző köszöntés helyettesíti. Az időben és térben egyre hatékonyabb újmédia-kommunikációban valóban nehéz elválasztani műfajokat és kifejezésmódokat, nehéz eldönteni, hogy valójában beszélgetünk-e, vagy inkább levelezünk – hívta fel a figyelmet a szakember.
Az új médiumok (így az internet és az elérését biztosító számítógép vagy okostelefon) gyorsasága, személyre szabhatósága és kapcsolatteremtési kapacitása szinte intim közelségbe hozta egymáshoz az embereket, szükségtelenné téve az udvariasság hagyományos fordulatait. Az azonnali, fokozat nélküli közelség kultúrájában az udvarias kifejezés nem „gazdaságos”: túl sok karaktert jelentene.
Kialakul egyfajta leegyszerűsítő tegezés, a gyors információcserére összpontosító beszélgetéskultúra, amelyből a korábbi médiumokon megszokott jegyek – mint például a vonalas telefonon a bemutatkozás, valakinek a telefonhoz kérése, a társas távolságot figyelembe vevő megszólítás kiválasztása – már hiányoznak. A közléstől ma azt várjuk, hogy rövid legyen és „ütős”, míg a kifejezés mívességét körülményeskedésnek, korszerűtlennek érezzük. Miközben új, mediatizált társas tereinkben új magatartásformák alakulnak, viselkedéskultúránk megszokott társas mintáinak egy része eltűnőben van.
Mint azt a szakember elmondta, a mobiltelefon esetében szinte lehetetlen a hagyományos értelemben disztingválni, hiszen a készülékre érkező hívás tulajdonképpen megkettőz egy társas helyzetet: „egyszerre pedig nem lehetünk mindkettőben – a személyes jelenléten alapulóban, és a telefon által összekapcsoltban – százszázalékosan jelen”. Egyúttal feloldódni látszanak elérhetőségünk határai, korlátai. Ma már éjszakára, sőt hétvégére sem kapcsoljuk ki a telefonunkat, tabletünket, legfeljebb elnémítjuk, elaltatjuk. „Így akár hajnali négykor is érkezhet távoli ismerősünktől munkával kapcsolatos üzenet a mobilunkra, mint ahogyan mi is posztolhatunk vagy küldhetünk fontos (és nem magánjellegű) üzenetet az éjszaka közepén.”
Az új médiumok és az új kommunikációs kultúra új szakadékokat hoz létre: azok között, akik hozzáférnek az új technológiákhoz és azok között, akik kevésbé vagy egyáltalán nem. Így élesebbé válik a korosztályi különbség is: az idősebbek sokkal kevésbé érzik kompetensnek magukat az új médiakörnyezetben. A 60 év feletti korosztályra általában jellemző, hogy az új eszközöket nehezebben szokják meg, fenntartásokkal fogadják el, helyenként feleslegesnek érzik. A saját szocializációjukból következően, a maguk életritmusában nem is érzik feltétlenül szükségesnek, hogy mindig elérhetők legyenek, hogy játékokat töltsenek le, videókat nézzenek, vagy állandóan hírt fogyasszanak, a leveleiket ellenőrizzék. Ez ugyanakkor a kívülmaradás érzését válthatja ki, kompetenciaproblémát okozhat számukra. Nem egy médiakutató hívja fel a figyelmet arra, hogy a fiatalok az új médiatechnológiák problémamentes, kompetens használatával átveszik a „hozzáértő” szerepét az idősebbektől, ezzel új társas kultúrát hozva létre – fejtette ki Aczél Petra.
A villámgyors, újmédia-kommunikáció azonban nem készít fel kielégítően a személyes jelenléten alapuló társas helyzetekre. Amint a BCE docense rámutatott: egészen másképp viselkedik a kommunikáló fél, hogyha névtelen maradhat, ha elleplezheti kilétét, hiszen így „nem viszi a bőrét a vásárra”. Más dinamikák uralkodnak a szemtől szembeni beszélgetésben, amelyben önmagunkat is megfigyelő kölcsönös igazodási folyamat zajlik. Ennek sikeres és jó benyomást keltő kivitelezéséhez a családban, az iskolában, a szocializáció során elsajátított társas készségek szükségesek.
A szakember úgy látja, ebből következően a mai a fiatalok új kihívásokkal néznek szembe. Nekik a hagyományos kommunikációs helyzeteket kell „újratanulniuk”, elsajátítva a benyomáskeltés koordinált és helyzethez illő képességeit, magatartásformáit a változó intézményi környezetben. A globális, digitális, folytonos kommunikáció, amikor mindenkihez ugyanúgy „beszélünk”, erre nem készít fel, pedig felnőtt életünk, munkánk sikere múlhat a kiművelt kommunikációs viselkedésen.
