A dinoszauruszok korának is nevezett mezozoikum (hozzávetőleg 250–65 millió évvel ezelőtt) jelentős tektonikus, éghajlati és evolúciós változások kora volt. Az őskontinens ekkor szakadt a ma is ismert kontinensekre, és az ezzel járó tektonikus mozgások hatására jelentős vulkanikus tevékenység kezdődött a Föld felszínén.
A vulkánkitörések nagymértékben növelték a légkör szén-dioxid-tartalmát, aminek következtében az éghajlat kivételesen meleg volt ebben az időszakban. Ez fontos tényezője volt az evolúciónak és az állatfajok szétválásának.
A friss tanulmány vezető szerzője, az Utrechti Egyetemen földtudományokkal foglalkozó Douwe van der Meer kollégáival a földrengések által kiváltott hullámok terjedését vizsgálva következtetett a Föld belsejének struktúrájára és az egykori tektonikus mozgásokra. Ebből kiindulva rekonstruálták visszamenőleg a vulkanikus aktivitást és az ezzel járó karbonkibocsátást. Eredményeiket az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) tették közzé.
„Lényegében látjuk a Pangea őskontinens darabokra szakadását, az óceánok kiterjedését és bezárulását” – magyarázta Douwe van der Meer.
A mezozoikum korabeli magasabb karbonkibocsátást tetézte, hogy a légkörben lévő szén-dioxidból a mainál lényegesen kevesebbet kötött meg a vegetáció, így összességében mintegy ötször akkora volt a légkör karbontartalma, mint napjainkban – derül ki a kutatók becsléséből. Ez az ötszörös eltérés jóval nagyobb, mint amire a korábbi – 1980-as és 1990-es években végzett – kutatások jutottak, amelyek nagyrészt még a tengerszint változásából próbáltak következtetni a légköri karbonszintre.
A kutatók reményei szerint a vulkáni tevékenység, a szén-dioxid-koncentráció és a klíma közötti kapcsolat jobb megértése segíthet a jövőben várható éghajlatváltozás pontosabb előrejelzésében is.
