A magyar történelem eseményei között tallózó embernek óhatatlanul eszébe ötlik, ki is lehetett az az Árpád fejedelem, akitől egy nagy tehetségű királyi család származtatja majd magát, és uralkodik Közép-Európában több mint háromszáz esztendőn át. Anonymus mellett a Zágrábi krónikában a következőt olvashatjuk: „E népnek több vezére volt, de ezek közül végül is egyet választottak fejedelemmé, talán nemessége és erényei miatt, akit Álmosnak neveztek. Ezt követte a fejedelemségben fia, akit Árpádnak hívtak.”
Arról semmiféle forrás nem maradt fenn, hogy mi lett Álmossal. Kínálja magát az egyszerű válasz, valószínűleg meghalt még a honfoglalás előtt. Csakhogy a történet valószínűleg mégsem ennyire egyszerű. A keleti népeknél szokásban volt, hogy a népet új hazába vezető fejedelmet az új hazába költözés előtt feláldozták, hogy szelleme itt őrködjék övéi fölött. Gondoljuk csak meg: Mózes sem léphetett be Kánaánba, bár neki Isten hűségéért egy látomásban megmutatta a tejjel-mézzel folyó országot.
Az egyébként már öregedő Álmos valószínűleg egy ilyen szakrális gyilkosság áldozata lett, a tényleges honfoglalásra már Árpád vezetésével került sor. Bizánci forrásból tudjuk, hogy Árpádot „egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért. Rátermett volt a fejedelmi méltóságra.” A szlávok apostolának, Metód püspöknek az emlékiratában érdekes epizódról olvashatunk. A szöveg szerint Metód püspök 882-ben a „magyarok királyával” találkozott. A püspök épp Bizáncba utazott, amikor megesett vele a következő történet: „Midőn pedig a magyar (ugor) király a dunai részekre érkezett, látni akarta őt (Metódot). És bár némelyek mondták, és úgy vélték, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, mégis elment hozzá. Ő, a király pedig, amint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele ( ) megszeretvén, megcsókolván nagy ajándékokkal elbocsátotta a püspököt, mondván neki: emlékezzél meg mindig rólam, tisztelendő atya, szent imáidban.”
