A megrekedt gyásznak kétféle típusa van – tudjuk meg a pszichológustól –: az egyik, amikor valaki úgy tesz, mintha nem veszített volna el senkit, elfojtja a negatív élményt. A másik esetben évekig, akár évtizedekig nem képes elengedni azt, akit elveszített, napi szinten gondol rá, esetleg neki is megterít a családi asztalnál.
– A terápia során mindig felidézzük a veszteségélményt, ha lehet, valamilyen tárggyal (ultrahangfelvétel, kórházi zárójelentés) is: ezeket többnyire elteszik a nők. A megrekedt gyász egy dobozba van bezárva a szekrény tetején. Ezt a dobozt fel kell nyitni. A sok elfojtott érzelem felszínre tör. És amikor valakit meg lehet siratni, akkor azt el is lehet engedni. Az el nem végzett gyászmunka későbbi veszteségben tör föl irracionális erővel. Ha megérett rá az idő, a rituálék is segíthetnek – véli a szakember –: egy házaspár például vízre bocsátott a Margitszigetnél egy hajót, amelyet közösen építettek, így köszöntek el meg nem született gyermeküktől.
– Sokan azt mondják erre, minek ekkora „cirkuszt”csinálni egy néhány hetes embrió kilökődéséből.
– Könnyű más veszteségélményét bagatellizálni! Aki azonban nagyon szerette volna azt a gyermeket, az szenved; aki nem szerette volna, az meg akár bűntudatot is érezhet, hogy tudat alatt a halálát okozta. Sőt, úgy gondolom, amikor egy megtermékenyített petesejtet megmutatnak az embernek, hogy számolja meg, hány sejtből áll az az embrió, már az is egy elindított élet. A lombikkezeléseknél még annyira sincsenek tekintettel a lélekre, mint a vetéléseknél: nem igazán tekintik veszteségélménynek, ha nem tapad meg az embrió, holott három sikertelen mesterséges megtermékenyítés után már nagyon rossz pszichés állapotban vannak a szülők.
– A lelki terheket tetézhetik a hormonrendszer felborulását kísérő fizikai tünetek: kopaszodás, szőrösödés, hízás. Ezzel hogyan birkóznak meg a páciensei?
– Önmagában az, hogy valakinek megváltozik a teste, és át kell alakítania a testképét, komoly pszichés feladat. Az egészséges terhességgel együtt járó változásokat is el kell tudni fogadni. Inkább azt emelném ki, hogy aki veszített már el magzatot, annál a következő terhessége során sokkal erősebb a testi jelek figyelése – és a szorongás is: például ha már nem érzi a mellfeszülést, rögtön kétségbeesik.
Amikor arról faggatjuk a pszichológust, a férfiak mennyire tudnak részt vállalni egy „kisterhesség” megszűnésének feldolgozásában, azt mondja, tapasztalatai szerint számukra akkor válik igazán megfoghatóvá a másállapot, ha annak fizikai jelei is vannak: amikor már érezhető a baba mozgása, vagy legalább elkezd nőni a kismama hasa. Arról nem beszélve, hogy a férfiak még inkább kénytelenek elfojtani fájdalmukat, mint a nők, hiszen a társadalomban szigorúbb szabályok vonatkoznak rájuk e tekintetben. Többségünknek először az jutna az eszébe, hogy a párkapcsolat kárára is mehet a kudarcsorozat: az idegileg-lelkileg kimerült férfi és nő elkezdi egymást hibáztatni, és előbb-utóbb elválnak útjaik. Mészáros Krisztina azonban épp arra hívja föl a figyelmet, hogy a magzat elvesztésének fel nem dolgozása össze is tarthatja a házasságot. Azért lehet kapcsolatragasztó, mert közös a veszteségélmény: a szomorúságtól a bűntudaton át a másiknak tartozom érzéséig. De az sosem vezet jóra, ha egy házasságot csupán tragédiák tartanak össze. Voltak olyanok a praxisában, akik a sebek – elkésett – feltépése után el is váltak.
Végül felidézi legmegrázóbb esetét:
– Háromgyerekes család fordult hozzám: az első magzatukat elvesztették, de utána évente jöttek a babák. Ám az anya mély depresszióba esett, nem volt képes ellátni a kicsiket, mert állandóan azt az egyet kereste, amelyik nem születhetett meg. Olyan szintig jutott el az érzelmi kitörésekben, önrombolásban, hogy kopaszra nyírta a fejét. Náluk sok-sok beszélgetés után az hozta el a megnyugvást, hogy egy templomi urnasírhelyen jelképesen eltemették a magzatukat, csak ezután tudott az édesanya élő gyermekei felé fordulni.
Hogy az orvos is ember, azt jól példázza a hétgyermekes Bártfai Zoltán professzor. A Soproni Erzsébet Oktató Kórház és Rehabilitációs Intézet főorvosától – aki hazánkban vidéken elsők között végzett IVIG-kezelést vetélés megakadályozására, ráadásul feleségének kötötte be az infúziót! – az alábbi levelet kaptuk:
„A történet ugyanaz, mint a többi IVIG-babánál, és teljesen más, ahogyan minden emberi sors különböző. Hálásak vagyunk, hogy egymásra találtunk, a feleségem és én. Nekem két egészséges, gyönyörű, okos, rendes fiam van az első házasságomból, feleségem két fiút és egy lányt hozott ajándékként, akik gyönyörű, okos, rendes gyerekek. Jogosan mondhattuk volna, van kiket szeretnünk, van kikről gondoskodnunk, és van feladatunk bőven az életben. Mégis egyértelműen úgy éreztük, szeretnénk közös babát is.
Annyira természetesen ment minden. A baba elsőre megfogant, gond nélkül zajlott a terhesség, valóban áldott állapot volt. Már be volt rendezve a babarészleg: a szekrény, a kiságy. A 28. terhességi héten derült ki, hogy azért volt egyre kevesebb a mozgás a pocakban, mert meghalt a kislányunk. Nem hiszem, hogy szavakkal kifejezhető, amit akkor éreztünk. Máig vissza-visszatér az a reménytelenség, elkeseredés, amely mindent elborított. De az ember is képes a hamvaiból feltámadni. Még háromszor próbálkoztunk, ám egyre korábban elhaltak a babák. Az életünk egyre félősebb bizakodással, majd bánatban telt, miközben a feleségem szervezetét rendkívüli módon megterhelte mindez.
Végül felbukkant egy reménysugár, és eljutottunk Petrányi Győző professzor úrhoz. Sikerült fényt deríteni az elhalások okára. Ami ennél is csodásabb hír volt, hogy a mi problémánkra van gyógymód! Különös fordulata az életnek, hogy immunológus szakorvosként én magam adtam be feleségemnek az infúziós formában alkalmazott gyógyszert, az intravénás immunglobulint. Orvosi szempontból minden rendben volt, az ultrahangvizsgálatok utáni egy percet kivéve mégsem volt nyugodt, felhőtlen pillanata a babavárásnak. Bár soha nem fogjuk elfelejteni a szomorú éveket, végül átélhettük azt a pillanatot, amelyről azt mondta a nőgyógyászunk: a lelkünket csak az fogja meggyógyítani, amikor felsír a gyermekünk. Megszületett az egészséges, gyönyörű és természetesen nagyon okos kislányunk, szerelmünk és szeretetünk gyümölcse!
Tévedés azt gondolni, hogy az életünket – rosszalkodása ellenére – bearanyozó kislányunknak köszönhetően vége a történetnek. Feleségem egyszer csak rádöbbent, talán nem vírusfertőzés miatt émelyeg. A pozitív teszt és ultrahang után egyértelmű volt számunkra, IVIG nélkül nem fog sikerülni. A kezeléseknek köszönhetően másodszor is átélhettük, ahogy felsír az egészséges, gyönyörű és természetesen nagyon okos kislányunk, szerelmünk és szeretetünk gyümölcse! És a tesók? Imádják a kicsiket! Meg bosszankodnak, meg »nem érek rá«, meg »már megint én, most vigyázzon rá a másik«; stb. Egy biztos, soha nem lesznek egyedül!”
„Doktor. Páciens. Érdekes megkülönböztetés” – állapítja meg világunkról Prot, a K-Pax – A belső bolygó című misztikus film főszereplője. A férfi azt állítja, a K-Pax nevű égitestről jött, és az emberiség tanulmányozása a küldetése; ám az is lehet, hogy csupán egy szelíd bolond. Amikor már kezdi kapiskálni a földi kapcsolatokat, arról érdeklődik kirendelt pszichiátere nejétől: „Mi a család?” „Aggodalom – feleli az anya-feleség. – Nincs családja?” – kérdez vissza a nő. „Nincs. Nálunk nincs család” – mondja az idegen. „Sajnálhatja.”
Itt, a földön van választásunk: vagy a minimálisra sorvasztjuk kötődéseinket – és embertelenül szenvedünk a magánytól; vagy családot alapítunk, gyermekeket nemzünk, nevelünk (ha megadatik), barátokat fogadunk a szívünkbe, háziállatokról gondoskodunk – és aggódunk egész életünkben.
A cikksorozat 3. részét június 8-án közöljük. Az első rész itt olvasható.