Szép az, ami idegen? Játsszunk el a gondolattal: fiúk és lányok végigszaglásszák az előző éjjel viselt hálóruhákat, s mindenki kiválasztja a számára legkellemesebb illatú ruhadarabot. Mielőtt azt hinnék, piszkos fantázia szülte sorokat olvasnak, sietünk megjegyezni: tudományos kísérletről van szó, amely az immunológia területére kalauzol bennünket.
Állatoknál „jól ismert a szagingerek szaporodásban játszott szerepe, az azonban nem köztudott, hogy a szag alapján történő választás [...] a normális lefolyású terhességet [...] szolgálja – derül ki Szekeres-Barthó Júlia Immunológiai párbeszéd az anya és a magzat között című tanulmányából (Magyar Tudomány, 2003/4.), ahonnét a fenti példát is merítettük. Az sem titok, hogy a „belterjesség” felelős a genetikai hibákért, ezért nem szerencsés, ha közeli vérségi kapcsolatban lévők nemzenek utódot. De hogy immunológiai szempontból is jelentősége van a különbözőségnek, az még a kutatók számára is csak néhány évtizedes felfedezés!
Az ellentétek tehát vonzzák egymást? Az első pillantásra bizarrnak tűnő kísérlet mindenesetre igazolta: illat alapján senki sem választott olyan ruhadarabot, melynek viselője az övéhez hasonló immunológiai tulajdonságokkal rendelkezett. Ugyanakkor tény, a szokványosan vetélő nők és párjuk között gyakrabban fordul elő ilyen hasonlóság, mint a zavartalan terhességet viselő asszonyok és férjük között. „A terhesség normális lefolyásához tehát szükséges, hogy a magzat kellő mértékben »idegen« legyen az anya számára. [...] A »szép az, ami idegen« biológiai célszerűséget szolgál. Az apa és az anya genetikai különbözősége lehetővé teszi a terhesség immunológiai felismerését is” – összegez Szekeres-Barthó Júlia.
Felmerül a kérdés: ha ilyen tökéletesen működött a modellált esetben a „párválasztás”, hogyan lehetséges, hogy oly sokan kötik össze életüket immunológiai – egyúttal szaporodási – szempontból számukra kedvezőtlen, problémás partnerrel.
– A szóban forgó kísérlet előtt megkérték a résztvevőket, ne használjanak illatszert, és ne mosakodjanak illatosított szappannal, a tisztálkodószerek ugyanis elfedik a természetes szagot. Így a jelenség, bár kétségkívül létezik, a modern világban valószínűleg elhanyagolható szerepet játszik a párválasztásban – fogalmaz kérdésünkre Szekeres-Barthó Júlia, a Pécsi Tudományegyetem Orvosi Mikrobiológiai és Immunitástani Intézetének igazgatója.
És talán arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szerelem nem csupán kémia.
A 35 éves Andrea és férje, Csaba egybekelésük után tizenegy hónappal anyai-apai örömök elé nézhettek volna – ha a fiatalasszony héthetesen el nem vetél.
– Az első ultrahangvizsgálaton már nem volt szívhang – idézi föl az évekkel ezelőtt történteket a nő. – A doktor kromoszómahibát emlegetett. A kényszerű abortusz után várnunk kellett fél évet, hogy újra terhességet vállalhassak, de közben sem tétlenkedtünk: nekem – hasonló cipőben járó barátnőimmel ellentétben – szerencsém volt, mert nőgyógyászom rutinosan elindította a kivizsgálásomat.
Andrea később endokrinológust is felkeresett, hogy pajzsmirigy- és inzulinproblémáját kezelje:
– Volt rajtam húsz kilogramm túlsúly, melyet soha nem tudtam leadni. Életmódváltásra volt szükség: olvadtak le a kilók. Két hónapon belül újra állapotos lettem, de már a hatodik héten nem volt életjele a babának. Megint csak a nőgyógyászomat áldom, aki meddőségi specialistához irányított, és ezzel párhuzamosan immunológiai kivizsgálásom is elindult. Újra terhes lettem – öthetesen el is vesztettem a magzatot. Ekkor bekerülhettem Petrányi Győző immunológusprofesszor kísérleti programjába – meséli a fiatalasszony.
Infúziós kezeléssel próbálták megakadályozni a magzat kilökődését, Andrea azonban három helyett csak kétszer kaphatott vérkészítményt, mert allergiás reakció lépett fel. Hamarosan újra várandós lett, de negyedszerre is elment a magzat. Endokrinológust váltott, aki átprogramozta gyógymódját, s vele egyetértésben az orvosok nulladik, teherbe esés előtti intravénás immunglobulin-kezelés (IVIG) mellett döntöttek, amelyet folytattak a terhesség első három hónapjában – pótolva az anya szervezetéből hiányzó védőanyagot. Andrea úgy véli, ennek köszönhetik kislányukat, Lillát.
A fiatalasszony úgy fogalmaz, amikor a meddőségi szakembertől megkapta a cetlit, amelyre az előtte álló vizsgálatok voltak följegyezve, köpni-nyelni nem tudott a kétségbeeséstől. Ha nem lett volna a Családinet.hu fórumon a Többszöri spontán vetélés után babákért küzdünk topik, képtelen lett volna végigcsinálni. A hasonló problémákkal küzdő nők között személyes kapcsolat is kialakult. Az egymáshoz közelebb állók zárt csoportot hoztak létre a Facebookon, és ma már össze is járnak. Harmincan vannak. Különbözők. Egy kapocs van köztük, de az erős, mondja a már boldog édesanya.
Andrea és férje jó fellépésű emberek; a szerencse is melléjük szegődött, hiszen a tapasztalt nőgyógyásztól kis kanyarokkal ugyan, de viszonylag egyenes út vezetett a legjobb specialistákhoz; az egészségpénztár támogatását is kiharcolták – mégis négy elvesztett magzatukba, öt évükbe és egymillió forintjukba került, míg eljutottak a megoldást jelentő első immunkezelésig.
Tűű László endokrinológus, a Mens Mentis Egészségcentrum orvosszakmai vezetője szerint a vetélések hátterében álló immunológiai és endokrinológiai okok nehezen megfoghatók, hiszen ezek a kórképek sokszor lappangó, rejtett formában vannak jelen, megnehezítve a felismerést egy átlagos belgyógyász vagy nőgyógyász számára. Hozzá leggyakrabban pajzsmirigy- és inzulingondok tüneteivel fordulnak a páciensek.
– Még a szakmában is úgy terjedt el, hogy az inzulinrezisztenciának, azaz a 2-es típusú cukorbetegséget megelőző állapotnak „divatja van” manapság – fogalmaz Tűű László. – A nemzetközi előrejelzések szerint valóban ugrásszerű, egyharmados növekedés várható a betegek számában a következő öt évben. A fejlett világban szinte minden tizedik embert érinteni fog! Ez egy olyan, bennünk nyugvó genetikai kódon alapuló eltérés, amely a jelenlegi környezeti hatásokkal összeegyeztethetetlen – magyarázza az orvos. – A túlélésünket igyekszik biztosítani: a nélkülözéshez, a fizikai terheléshez kapcsolódik. Éhezés hiányában folyamatos felhalmozást eredményez. És egyik fő aktiválója a stressz! Ma az iskolától a sírig tartó bizonytalanságban élünk. Nem csoda, hogy a szorongásos-depressziós betegségek is őrületes tempójú növekedést mutatnak.
– A mozgáshiány és a táplálkozási szokások mennyiben felelősek a vércukorszint felborulásáért?
– Mi a jellemző ma az átlag munkaerőre? Hogy a munkaidő addig tart számára, amíg munka van: a karriert építő fiatalok többsége 12-14 órát dolgozik, tehát kimarad az életükből a sport, és normális táplálkozásra sincs lehetőségük. Rendszertelen, sok szénhidrátot bevivő, rossz összetételű az étkezésük; hogy az élelmiszerek silányodásáról ne is beszéljünk! Szerencsés esetben tüneteket (cikluszavart, éhséggel és jóllakottsággal összefüggő rosszullétet) okoz a cukoranyagcsere-probléma, de az indokolatlannak tűnő testsúlynövekedésre is érdemes odafigyelni. A visszatérő abortusz esetében csak akkor szokták felismerni ezt az eltérést, ha célzottan keresik – tudjuk meg. A másik gyakori vetélési ok, a pajzsmirigygyulladás azonban a kezdeti stádiumban nem feltétlenül okoz hormonális eltérést, ezért a háziorvosi szinten is elérhető TSH-szint-ellenőrzés mint szűrési módszer nem biztos, hogy rávilágít a bajra.
Tűű László azt mondja, ha a szakma végre tudomásul veszi, hogy itt nem több elszigetelt betegségről van szó, hanem egy eltérés számtalan megjelenési formájáról; és ha végre együttműködik belgyógyász, nőgyógyász, endokrinológus, immunológus és pszichológus – akkor van remény, hogy ne veszítsünk el ennyi magzatot. És lát reményt. Ahogy a hozzá forduló párokat is egyre öntudatosabbnak, felkészültebbnek érzékeli.
– Az internet hatalmas tudásbázis: intenzív betegfórumok működnek, ahol a sorstársak segítik egymást a diétában, az orvosválasztásban; ha egyedül ellankadna a kitartás, meríteni tudnak a másik sikeréből. Ugyanakkor a veszélyeit is meg kell említeni: a téves információk is gyorsan szétburjánzanak, tehát a szakmai portálokon megszűrt tudásra érdemes koncentrálni.
A bajok fizikai felderítése mellett legalább olyan fontos a lelki törődés, állítja.
– Ha a kezelések eredményeként baba születik, mindig tudatják velem. Gyerekrajongó vagyok, magam is három gyermek édesapja. Azt gondolom, ezt az érzést senkitől sem szabad megvonni.
---- Mészáros Krisztina és Bártfai Zoltán reményről és álkíméletről ----
Mészáros Krisztina klinikai szakpszichológus meddőséggel és vetéléssel küzdő párokkal foglalkozik. Úgy véli, már egy vetélés is nagy lelki teher a családnak.
– Az orvosi hozzáállás általában az, hogy minél gyorsabban vállaljon még egy gyereket a nő, ami pszichés értelemben nem jó, mert egy megindult terhességnél a szülők már fantáziálnak a gyerekükről: hogy fog kinézni, mi lesz belőle – ebből az álomból nehéz felébredni. Minél később következik be a vetélés, annál mélyebb nyomot hagy a trauma. A legnagyobb probléma az, hogy ezek a negatív élmények feldolgozatlanok maradnak. Ráadásul a meg nem született gyermek elvesztése bonyolultabb, mint egy „átlagos” haláleset, hiszen nincs mód elbúcsúzni tőle, eltemetni, nevet adni neki.
A szakember rávilágít: az érintettek nem tudnak környezetükben beszélni fájdalmukról, sőt az is előfordul, hogy a pár egymás között sem hozza szóba a tragédiát, vagy ha mégis feltépik a sebeket, akkor is csak a pszichoterápián képesek rá, otthon tovább hallgatnak. Hogy a veszteségélmény miért tabutéma?
– Ez kulturális probléma. A halálesetekkel nem tudunk mit kezdeni, főként, ha váratlanul következnek be, ha fiatalokat érintenek. Szorongást kelt az emberekben, ha ilyen dolgot hallanak, s ahelyett, hogy segítőként lépnének föl, megijednek, hogy ez velük is megtörténhet – fejti ki Mészáros Krisztina. – A magzatelvesztés is riasztó mindenki számára, tehát félelem is állhat a hallgatás mögött. Ugyanakkor álkímélet is van benne, nem tudunk egyszerűen leülni valaki mellé, megfogni a kezét, és csupán elviselni a szomorúságát. Régebben a szertartások abban is segítettek, hogy lehessen ilyenekről beszélni: a halotti toron nem volt ritka, hogy az elhunytról vidám történeteket is meséltek.
A megrekedt gyásznak kétféle típusa van – tudjuk meg a pszichológustól –: az egyik, amikor valaki úgy tesz, mintha nem veszített volna el senkit, elfojtja a negatív élményt. A másik esetben évekig, akár évtizedekig nem képes elengedni azt, akit elveszített, napi szinten gondol rá, esetleg neki is megterít a családi asztalnál.
– A terápia során mindig felidézzük a veszteségélményt, ha lehet, valamilyen tárggyal (ultrahangfelvétel, kórházi zárójelentés) is: ezeket többnyire elteszik a nők. A megrekedt gyász egy dobozba van bezárva a szekrény tetején. Ezt a dobozt fel kell nyitni. A sok elfojtott érzelem felszínre tör. És amikor valakit meg lehet siratni, akkor azt el is lehet engedni. Az el nem végzett gyászmunka későbbi veszteségben tör föl irracionális erővel. Ha megérett rá az idő, a rituálék is segíthetnek – véli a szakember –: egy házaspár például vízre bocsátott a Margitszigetnél egy hajót, amelyet közösen építettek, így köszöntek el meg nem született gyermeküktől.
– Sokan azt mondják erre, minek ekkora „cirkuszt”csinálni egy néhány hetes embrió kilökődéséből.
– Könnyű más veszteségélményét bagatellizálni! Aki azonban nagyon szerette volna azt a gyermeket, az szenved; aki nem szerette volna, az meg akár bűntudatot is érezhet, hogy tudat alatt a halálát okozta. Sőt, úgy gondolom, amikor egy megtermékenyített petesejtet megmutatnak az embernek, hogy számolja meg, hány sejtből áll az az embrió, már az is egy elindított élet. A lombikkezeléseknél még annyira sincsenek tekintettel a lélekre, mint a vetéléseknél: nem igazán tekintik veszteségélménynek, ha nem tapad meg az embrió, holott három sikertelen mesterséges megtermékenyítés után már nagyon rossz pszichés állapotban vannak a szülők.
– A lelki terheket tetézhetik a hormonrendszer felborulását kísérő fizikai tünetek: kopaszodás, szőrösödés, hízás. Ezzel hogyan birkóznak meg a páciensei?
– Önmagában az, hogy valakinek megváltozik a teste, és át kell alakítania a testképét, komoly pszichés feladat. Az egészséges terhességgel együtt járó változásokat is el kell tudni fogadni. Inkább azt emelném ki, hogy aki veszített már el magzatot, annál a következő terhessége során sokkal erősebb a testi jelek figyelése – és a szorongás is: például ha már nem érzi a mellfeszülést, rögtön kétségbeesik.
Amikor arról faggatjuk a pszichológust, a férfiak mennyire tudnak részt vállalni egy „kisterhesség” megszűnésének feldolgozásában, azt mondja, tapasztalatai szerint számukra akkor válik igazán megfoghatóvá a másállapot, ha annak fizikai jelei is vannak: amikor már érezhető a baba mozgása, vagy legalább elkezd nőni a kismama hasa. Arról nem beszélve, hogy a férfiak még inkább kénytelenek elfojtani fájdalmukat, mint a nők, hiszen a társadalomban szigorúbb szabályok vonatkoznak rájuk e tekintetben. Többségünknek először az jutna az eszébe, hogy a párkapcsolat kárára is mehet a kudarcsorozat: az idegileg-lelkileg kimerült férfi és nő elkezdi egymást hibáztatni, és előbb-utóbb elválnak útjaik. Mészáros Krisztina azonban épp arra hívja föl a figyelmet, hogy a magzat elvesztésének fel nem dolgozása össze is tarthatja a házasságot. Azért lehet kapcsolatragasztó, mert közös a veszteségélmény: a szomorúságtól a bűntudaton át a másiknak tartozom érzéséig. De az sosem vezet jóra, ha egy házasságot csupán tragédiák tartanak össze. Voltak olyanok a praxisában, akik a sebek – elkésett – feltépése után el is váltak.
Végül felidézi legmegrázóbb esetét:
– Háromgyerekes család fordult hozzám: az első magzatukat elvesztették, de utána évente jöttek a babák. Ám az anya mély depresszióba esett, nem volt képes ellátni a kicsiket, mert állandóan azt az egyet kereste, amelyik nem születhetett meg. Olyan szintig jutott el az érzelmi kitörésekben, önrombolásban, hogy kopaszra nyírta a fejét. Náluk sok-sok beszélgetés után az hozta el a megnyugvást, hogy egy templomi urnasírhelyen jelképesen eltemették a magzatukat, csak ezután tudott az édesanya élő gyermekei felé fordulni.
Hogy az orvos is ember, azt jól példázza a hétgyermekes Bártfai Zoltán professzor. A Soproni Erzsébet Oktató Kórház és Rehabilitációs Intézet főorvosától – aki hazánkban vidéken elsők között végzett IVIG-kezelést vetélés megakadályozására, ráadásul feleségének kötötte be az infúziót! – az alábbi levelet kaptuk:
„A történet ugyanaz, mint a többi IVIG-babánál, és teljesen más, ahogyan minden emberi sors különböző. Hálásak vagyunk, hogy egymásra találtunk, a feleségem és én. Nekem két egészséges, gyönyörű, okos, rendes fiam van az első házasságomból, feleségem két fiút és egy lányt hozott ajándékként, akik gyönyörű, okos, rendes gyerekek. Jogosan mondhattuk volna, van kiket szeretnünk, van kikről gondoskodnunk, és van feladatunk bőven az életben. Mégis egyértelműen úgy éreztük, szeretnénk közös babát is.
Annyira természetesen ment minden. A baba elsőre megfogant, gond nélkül zajlott a terhesség, valóban áldott állapot volt. Már be volt rendezve a babarészleg: a szekrény, a kiságy. A 28. terhességi héten derült ki, hogy azért volt egyre kevesebb a mozgás a pocakban, mert meghalt a kislányunk. Nem hiszem, hogy szavakkal kifejezhető, amit akkor éreztünk. Máig vissza-visszatér az a reménytelenség, elkeseredés, amely mindent elborított. De az ember is képes a hamvaiból feltámadni. Még háromszor próbálkoztunk, ám egyre korábban elhaltak a babák. Az életünk egyre félősebb bizakodással, majd bánatban telt, miközben a feleségem szervezetét rendkívüli módon megterhelte mindez.
Végül felbukkant egy reménysugár, és eljutottunk Petrányi Győző professzor úrhoz. Sikerült fényt deríteni az elhalások okára. Ami ennél is csodásabb hír volt, hogy a mi problémánkra van gyógymód! Különös fordulata az életnek, hogy immunológus szakorvosként én magam adtam be feleségemnek az infúziós formában alkalmazott gyógyszert, az intravénás immunglobulint. Orvosi szempontból minden rendben volt, az ultrahangvizsgálatok utáni egy percet kivéve mégsem volt nyugodt, felhőtlen pillanata a babavárásnak. Bár soha nem fogjuk elfelejteni a szomorú éveket, végül átélhettük azt a pillanatot, amelyről azt mondta a nőgyógyászunk: a lelkünket csak az fogja meggyógyítani, amikor felsír a gyermekünk. Megszületett az egészséges, gyönyörű és természetesen nagyon okos kislányunk, szerelmünk és szeretetünk gyümölcse!
Tévedés azt gondolni, hogy az életünket – rosszalkodása ellenére – bearanyozó kislányunknak köszönhetően vége a történetnek. Feleségem egyszer csak rádöbbent, talán nem vírusfertőzés miatt émelyeg. A pozitív teszt és ultrahang után egyértelmű volt számunkra, IVIG nélkül nem fog sikerülni. A kezeléseknek köszönhetően másodszor is átélhettük, ahogy felsír az egészséges, gyönyörű és természetesen nagyon okos kislányunk, szerelmünk és szeretetünk gyümölcse! És a tesók? Imádják a kicsiket! Meg bosszankodnak, meg »nem érek rá«, meg »már megint én, most vigyázzon rá a másik«; stb. Egy biztos, soha nem lesznek egyedül!”
„Doktor. Páciens. Érdekes megkülönböztetés” – állapítja meg világunkról Prot, a K-Pax – A belső bolygó című misztikus film főszereplője. A férfi azt állítja, a K-Pax nevű égitestről jött, és az emberiség tanulmányozása a küldetése; ám az is lehet, hogy csupán egy szelíd bolond. Amikor már kezdi kapiskálni a földi kapcsolatokat, arról érdeklődik kirendelt pszichiátere nejétől: „Mi a család?” „Aggodalom – feleli az anya-feleség. – Nincs családja?” – kérdez vissza a nő. „Nincs. Nálunk nincs család” – mondja az idegen. „Sajnálhatja.”
Itt, a földön van választásunk: vagy a minimálisra sorvasztjuk kötődéseinket – és embertelenül szenvedünk a magánytól; vagy családot alapítunk, gyermekeket nemzünk, nevelünk (ha megadatik), barátokat fogadunk a szívünkbe, háziállatokról gondoskodunk – és aggódunk egész életünkben.
A cikksorozat 3. részét június 8-án közöljük. Az első rész itt olvasható.
