A tengeri navigációban a földrajzi szélesség megállapítása általában nem jelentett nagy gondot, mivel az könnyen kiszámítható a Nap, illetve a vezérlő csillagok horizont feletti magasságából. A földrajzi hosszúság pontos megállapítása ellenben évszázadokon át komoly problémát okozott, mert tudni kellett volna hozzá a pontos időt ugyanabban a pillanatban a hajó fedélzetén és egy másik helyen – például az induló kikötőben –, amelynek ismert volt a hosszúsági foka. (A Föld 24 óra alatt ír le egy teljes kört, egy óra alatt tehát 15 fokot tesz meg, így minden óra különbség 15 hosszúsági fok megtételét jelenti.) Az idő megbízható mérése azonban még az ingaórák korában is lehetetlen volt egy hánykolódó hajó fedélzetén, így más megoldásokkal kellett kísérletezni.
A hajó hozzávetőleges helyzetét sokáig az irány, az idő és a sebesség összevetéséből próbálták megállapítani, nem sok sikerrel: a nyílt tengeren még a leggyakorlottabb kapitányok is gyakran eltévedtek, egész flották szenvedtek emiatt hajótörést. A megoldhatatlannak látszó problémát sok nagy hajós nemzet igyekezett megoldani, a brit parlament 20 ezer fontos díjat is kitűzött erre a célra. Az idők során többen a Hold mozgásának felhasználásával kísérleteztek, Galilei például azt javasolta, hogy a Jupiter általa felfedezett négy holdjának a bolygó mögött való eltűnési, illetve előbukkanási idejét tartalmazó táblázatot használjanak.
A XVII. század végén Domenico Cassini össze is állította a Jupiter-holdak mozgásait másodperc pontossággal tartalmazó hatalmas könyvet, a Galilei által indítványozott módszert azonban a megfigyelő eszközök fejletlensége miatt csak a szárazföldön lehetett alkalmazni. A hosszúsági fokok problémája végül a XVIII. század végén oldódott meg, amikor az angol John Harrison megépítette azt az órát, amely a tengeren is másodperc pontossággal mutatta az időt. (Más kérdés, hogy a fukar londoni parlament nem adta oda a kitűzött pénzdíjat a feltalálónak, aki a király közbenjárására kapott csak később egy kisebb összeget.)
