Rosszkedvük tele fél évezred után véget ér?

Tömegek voltak kíváncsiak az 530 éve halott III. Richárd újratemetésére, amelynek nyomán újra fellángolt a sok évszázados vita a csatában halt utolsó York-házi királyról.

A „púposként” is emlegetett utolsó York-házi uralkodó mindenesetre 500 évvel halála után is képes értelmezési vitákat kirobbantani történészek és civilek között.

Az uralkodóról alkotott képet ma alapvetően Shakespeare drámája alapozza meg, aki brutális, púpos zsarnokként festi le az uralkodót, aki gyilkossággal jutott a koronához, mégpedig unokatestvéreinek meggyilkoltatásával. Most a királyról elnevezett társaság megpróbálja megváltoztatni a róla alkotott képet – a III. Richárd Társaság szerint a Tudor-propagandából indult ki Richárd dehonesztálása, a későbbi korok pedig, ahogy mondják, elkényelmesedve elfogadták ezt a képet – az álláspontokat a BBC összegezte cikkében. Igaz, régóta tart ez a vita, és már sokan rámutattak arra: III. Richárd befeketítésében a Tudor-ház céltudatos legitimációs törekvését kell látni. Ha így áll, akkor ez a történelem egyik legeredményesebb, politikai célt szolgáló történelemhamisítása.

Richárd halálával ért véget 1485-ben a középkori Anglia véres belháborúja, a rózsák háborúja, amelynek eredményeképpen a York-házat a Tudor-ház váltotta a trónon.

Wendy Morhan, a III. Richárd Társaság egyik vezetője arra panaszkodott, hogy korokon át igazságtalanul bántak a királlyal. „400 évig hazudtak III. Richárdról: gonosz embernek állították be, pedig ő keményen dolgozott egész életében”; mint mondta, nem tudni, ki ölte meg a hercegeket, akiknek halálát a királyra kenték, de „nem lett volna jellemző rá, hogy hidegvérrel végezzen két gyermekkel” – mondta.

A legkényesebb pont III. Richárd hatalomra jutása és az ezzel kapcsolatos gyilkosságok – ennek kapcsán sok történész, köztük Michael Hicks, a Winchesteri Egyetem középkori történelemmel foglalkozó professzora ma is úgy véli, Richárd sok más középkori királyhoz hasonlóan tényleg nem válogatott az eszközökben, amiről korabeli források is így nyilatkoznak; a történészek jórészt abban is egyetértenek, hogy Richárd tényleg erőszakkal foglalta el a trónt, és valóban megölette unokatestvéreit.

Bár a társaság tagjai hangoztatják, hogy erre semmilyen írásos bizonyíték nincs, ennek más történészek szerint csupán az az oka, hogy III. Richárd annyira rövid ideig uralkodott, hogy nem készült feljegyzés – ugyanakkor két, a Shakespeare által használt Tudor-kori forrásnál korábbi krónika, a Dominic Mancini és a Croyland-i Krónika is negatívan nyilatkozik Richárdról.

Ugyanakkor Michael Wood történész szerint a három nyelven beszélő-író király hagyatékából irodalmi szövegek, imakönyv és intelmek szövegei is előkerültek, amelyek kulturált és tanult középkori uralkodó képét festik róla. Morhan szerint ezért a negatív kép minden bizonnyal későbbi, Tudor-sugallta betoldás a király történetében. A történész úgy véli: a Tudorok propagandacélokból feketítették be az egyébként szerintük jogszerűen megkoronázott király emlékét. Michael Wood azt is hangsúlyozta:  még ha Richárd tüntette is el hercegi unokatestvéreit, ekkoriban ezzel egyáltalán nem tért el más uralkodók „gyakorlatától”.

Hicks szerint a király a Tudor-krónikák által ráaggatott „púpos” mellékneve és az ezt igazoló, ferdült gerincű lelet némiképp alátámasztják ezeket az egyébként nyilván túlzó állításokat, míg a III. Richárd Társaság elnöke szerint épphogy ez a megbélyegzés leplezi le a torzító Tudor-krónikákat.