Leicester történetének legizgalmasabb hete érte el csúcspontját az 500 éve halott egykori III. Richárd király újratemetésének záróakkordjával, akinek koporsójának megtekintésére tömegek gyűltek össze.
A ceremónia Canterbury érsekének és Leicester püspökének vezényletével zajlott, emellett ott volt Wessex grófnője, helyi tudósok, régészek, iskolások és olyan veteránok, akiknek ősei ott harcoltak – mindkét oldalon – abban a Bostworth-i csatában, amelyben Richárd is a halálát lelte.
Az ötnapos temetés 2,5 millió fontos költségét az egyházmegye adakozói állták – csak a Leicester Tigers futballklub 100 ezer fontos felajánlást tett –, a sírhely kialakításához a katedrálist is át kellett alakítani.
A halott király újratemetésére tömegek érkeztek a városba a világ minden tájáról odasereglett 700 újságírón felül, Richárd pedig népszerűbbnek tűnik, mint valaha: arcképe mindenhol ott díszeleg, van már „Plantagenet-tejturmix” egy kávézóban, de még az optikusok is napszemüveges Richárddal reklámozzák portékájukat.
A király a rózsák háborújának utolsó csatájában esett el 1485-ben, halálával végleg leáldozott a York-ház csillaga, és megkezdődött a Tudorok több mint százéves uralma. Richárdot a ferencesek temették el minden pompa nélkül, miután lova meztelen holttestével a hátán tért vissza a Bostworth-i csatából a városba, ahol ellenfele, Tudor Henrik közszemlére tetette a tetemet. A király megcsonkított, összevagdalt testének maradványai nemrég a Grey Friars egykori kolostor romjai közül, a ráépült városi tanács parkolója alól kerültek elő.
Ezzel szemben most egy anyakirálynőnek kijáró tiszteletadást is felülmúló búcsúztatást kapott a király: páncélos lovagok őrizték lovas ravatalát, koszorú- és virágerdővel, valamint rengeteg gyertyával emlékeztek az egykori koronás főre, habár a 15. században megszokott szarkofágos temetés helyett dísztelen fakoporsót kapott, amelyhez a fát Károly herceg erdejéből vágták ki.
„Lelkiismeret – a gyáva mondta ezt / Először, hogy a bátrat sakkba tartsa. / Lelkiismeretünk, törvényünk a kard. / Vágj bele, az embernek ez a dolga, / Ha nem a mennybe, együtt a pokolba” – ezt sziszegi III. Richárd Shakespeare drámájában, és valószínűleg senki nem tett többet az angol bárdnál azért, hogy a király a hatalomvágytól megőrült politikus szimbólumává váljon. Egyre többen vélik azonban úgy, hogy a zseniális darab a Tudor-ház propagandájának egyik leghatékonyabb eszköze volt.