Horváth Sándor reggele átlagosnak mondható. Felkel, iszik egy kávét, elolvassa a friss híreket, elindul dolgozni, üdvözli a munkatársait. De ezután búvárruhát húz, lemerül egy cápákkal teli akváriumba, és kézből megeteti a csúcsragadozókat. Ekkor válik Sándor munkája nem éppen hétköznapivá. Megnéztük, hogyan telik egy cápa- és rájagondozó egy napja Budapesten.
Követjük Sándort egy hosszú irodaházéra emlékeztető folyosón. A végén benyitunk egy masszív ajtón, ami mellett búvárruhák, oxigénpalackok sorakoznak, valamint egy száradó nyúljelmez. A plafon tele csövekkel, minden lépésünknél alaposan körül kell nézni. Ha az 1,4 millió literes medence elénk táruló, vibráló kéksége nem lenne elég, az enyhe halszag, a vízforgatók morajlása és a mélyben cirkáló cápák segítenek megállapítani, hogy Közép-Európa legnagyobb tengeri akváriumában járunk a Tropicariumban.
„Vigyázzatok, el ne csússzatok, Daisykéék itt összezsírozzák a betont a fejükkel” – figyelmeztet minket Sándor az akvárium felett lévő szervizjárdán, ami egy körülbelül 30 centi széles betonszegély. Először el sem tudjuk képzelni a jelenetet, de nem kell sokat várnunk, hamarosan felbukkan Daisy, a kétméteres, cápafarkú gitárrája, és az egész fejével kiemelkedik a vízből, amint megérzi a tintahal szagát. A rájákat és más halakat az akvárium tetejéről etetik, még a cápák előtt. Erre azért van szükség, hogy a későbbi cápaetetés körül ne legyen „bunyó” – ahogy Sándor mondja. Hamarosan egy seregnyi rája és különböző tengeri halak vesznek minket körül, akik izgatottan csapkodják ránk a vizet, nyomják le egymást és harcolnak minden falatért.
Amint elfogy a tintahal, Sándorék készülődni kezdenek a merüléshez, munkatársaik pedig lent a takarmánykonyhán előkészítik az eleséget. A konyha maga a gigantikus szűrőberendezések mellett található, és ha nem lenne bent masszív halszag, elmenne egy étterem konyhájának is. Van hűtőkamra, zöldségesraktár, előkészítő, fagyasztó, mosogatók, minden, ami egy rendes konyhán is megtalálható, leszámítva a tűzhelyeket. Ottjártunkkor éppen egy belga biológus srác tömött vitaminokat makrélák végbelébe, ami érdekes témának bizonyult amellett is, hogy ő mit is keres itt pontosan a Tropicarium takarmánykonyháján.
Amint Sándorék készen állnak, pontosan délután háromkor alámerülnek a két vödör hallal. Kívülről gyereksereg, bent kopoltyúsok hada fogadja őket. Egy-két rája bepróbálkozik még náluk, őket egyszerűen odébb tolják. A köröző cápák akármennyire is vérszomjas ábrázattal rendelkeznek, finoman kapnak a Sándorék kezében lévő halakért.
Az etetők mindössze egy lánckesztyűt viselnek. Laikusként joggal tesszük fel a kérdéseket, miért nem támadja meg a cápa őket. Mi történne, ha vérző sebet szereznének? Történt már cápatámadás itt?
Sándor elmeséli, hogy ha a cápák embereket akarnának enni, nem lenne tengeri fürdőzés. „Évente körülbelül száz cápatámadást regisztrálnak, ebből tíz halálos, míg az ember közel százmillió cápát írt ki ez idő alatt. Most akkor ki is a veszélyesebb?” – kérdez vissza az állatgondozó. Olyan is volt már, hogy munka közben vérezni kezdett az ujja a cápákkal teli medencében, de azok rá se hederítettek, pedig a vér szagát tíz kilométerről is kiszúrják. Még soha nem fordult elő cápatámadás itt. „Ha véletlenül nekik ütköznénk és megijednének vagy fenyegetve éreznék magukat, inkább elúsznak, sőt megsértődnek” – magyarázza, majd hozzáteszi azt is, hogy megfelelő szakértelemmel nem tartja veszélyesnek a munkáját.
Ennek az etetésnek valójában inkább show és foglalkoztatási célja van. A ragadozók éjjel maguknak vadásznak az akváriumban lévő, kifejlett halakból, amiket ezért telepítettek. Sándoréknak ezenkívül számos dolguk akad. Munkakörükbe tartozik az akvárium felügyelete és karbantartása is, ez teszi ki a munka nagyobb részét. Rendszeresen ellenőrzik a kisebb díszhalakat is, pontosan tudják, hol laknak, merre szoktak kószálni. Takarítják az akvárium falát, elrendezik az éjszaka feltúrt aljzatot is, a munka egy percre sem áll le, ahogy a medence faunája sem. Kellemes légkörben telik a munkanap, ide minden gondozót az állatok iránti szeretet vezérelt. „Sosem gondoltam, hogy érzelmileg így fogok kötődni hozzájuk” – meséli mosolyogva Sándor. Lánya már nem csodálkozik, ha a nappaliban cápafogra lép, de azt még egyikük sem érti, mit keresnek még a kertben is.
