A vallás valamilyen formája gyakorlatilag az összes emberi kultúrában megjelenik, így az evolúciós pszichológia egyik legfontosabb kutatási területe. Bár számos vallási tanítás a modern nyugati értelemben vett „jót” közvetíti az embereknek, olyan rítusokat is találunk szép számmal, amelyek kifejezetten veszélyeztetik a csoport tagjainak fennmaradását. Ilyen például az emberáldozat. Hogyan maradhattak fenn, sőt terjedhettek el ezek az evolúciós szempontból látszólag káros ideák?
Az emberáldozat meglepően elterjedt rítus volt a világban a ma uralkodó világvallások térhódítása előtt. Az amerikai indián kultúrákban ugyanúgy gyakorolták, mint a kelták, a föníciaiak, a mezopotámiaiak, a kínaiak, illetve az Indiai- és a Csendes-óceán kis szigettársadalmai. Ez utóbbi kultúrákat, konkrétan az ausztronéz nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő közösségek történetét kutatva jutottak arra a következtetésre az Aucklandi Egyetem új-zélandi kutatói, hogy az emberáldozat szokása elősegítette e társadalmak fejlődését.
Az ausztronéz nyelvek beszélői hatalmas távolságokat tettek meg a tengeren. A nyelvcsalád eredetét az időszámításunk előtti V. évezredre teszik, Tajvanra. Innen indultak útnak a kezdetben egy nyelvet beszélő népcsoportok, és benépesítették az indonéz szigetvilágot és Délkelet-Ázsiát, Polinéziát, Melanéziát. De találunk ausztronéz nyelven beszélőket Madagaszkáron, Új-Zélandon és Hawaiin is. A nyelvcsalád sok kultúrájában gyakorolták az emberáldozat szokását.
E ceremóniák jeles társadalmi eseményekhez, például a törzsfőnök halálához, az utód megválasztásához vagy akár egy épület vagy hajó felavatásához kapcsolódtak. Általában a közösséget vezető törzsfőnök vagy pap hajtotta végre a gyilkosságot, az áldozat pedig a legvédtelenebbek közül került ki, gyakran rabszolga volt. Voltak közösségek, ahol lefejezéssel, máshol agyonveréssel mutatták be az áldozatot, de az is előfordult, hogy kenukkal hajtottak át rajta, míg meg nem fulladt. A cél általában az istenek kiengesztelése volt.
E szokások, úgy tűnik, előnyökkel is jártak – legalábbis a társadalmak vezető rétege számára. Az elméletek szerint az efféle látványos és egyben félelmetes vallási rítusokat arra használták a vezetők, hogy bebetonozzák saját hatalmukat, hiszen az istenek kiengesztelése után hangoztathatták: azok jóváhagyták cselekedeteiket, tudósít a Nature-ben megjelent tanulmányról a Science. Eddig is voltak elbeszélésen alapuló (anekdotikus) adatok arról, hogy a világ számos pontján használták a vezetők a nép megfélemlítésére, behódoltatására az emberáldozatot. Azt azonban még senkinek sem sikerült bizonyítani, hogy a rituális gyilkosságok hozzájárultak volna egy-egy kultúra fejlődéséhez, fennmaradásához.
Joseph Watts, az Aucklandi Egyetem kulturálisevolúció-kutatója 93 ausztronéz kultúra történetét dolgozta föl az emberáldozat társadalmi hatásait keresve. A régészeti, történelmi és néprajzi adatok alapján meghatározták, hogy mely társadalmak mutattak be emberáldozatokat, és azt is, hogy mennyire voltak rétegzettek (tehát milyen markánsan különültek el a társadalmi osztályok). A spektrum egyik végére kerültek az egalitárius társadalmak, a másikra pedig azok a kultúrák, amelyekben a hatalom szigorúan örökletes úton adódott tovább, és gyakorlatilag tiltották a vertikális társadalmi mozgást (tehát kasztrendszer volt).
Ezután a nyelvi sajátosságok szerint felrajzolták az ausztronéz népek törzsfáját, tehát hogy melyik alakult ki melyikből, és melyek állnak közeli rokonságban egymással. A családfa azt mutatta, hogy az emberáldozat és a társadalmi rétegzettség nagyjából együtt fejlődhetett ki. Bár mindenféle társadalmi berendezkedésű népcsoportban előfordult a rituális gyilkosság, az osztálytársadalmak kétharmadára, míg az egalitárius közösségeknek csupán negyedére volt ez jellemző. Sőt az adatok szerint az emberáldozat megjelenése kissé megelőzte a társadalmi osztályok kialakulását, amelyből arra is gondolhatunk, hogy előbbi elősegítette az utóbbit. Watts szerint ez arra utal, hogy a vezető réteg kihasználta a vallási szokásokat, törvényeket, hogy megerősítse, „istenivé” tegye hatalmát. Így a számukra az emberáldozat igen előnyös eszköznek bizonyult.
Nem mindenkit győzött meg ez az érvelés, több buktatója is van ugyanis a vizsgálatnak. Egyrészt, mint minden olyan kutatásnál, amely múltbéli adatsorok egybevetéséből (korreláltatásából) próbál ok-okozati összefüggésre következtetni, itt is fennáll a veszélye annak, hogy valójában mindkét jelenség (az emberáldozat és a társadalmi osztályok) egy harmadik, rejtett faktor eredményei. Másrészt a nyelvek alapján felrajzolt családfa nem mindig felel meg a valós leszármazási viszonyoknak. Könnyen előfordulhat, hogy egy népcsoport részben vagy egészben átveszi a szomszédban élő, nem rokon törzs nyelvét és szokásait. Ez pedig téves következtetésekre sarkallhatja az évezredekkel később élő néprajztudósokat.
