Emberáldozattal léptek előre az ausztronéz kultúrák?

A rituális gyilkosság elősegítette a társadalmi rend megszilárdítását – állítja a Nature tanulmánya.

E szokások, úgy tűnik, előnyökkel is jártak – legalábbis a társadalmak vezető rétege számára. Az elméletek szerint az efféle látványos és egyben félelmetes vallási rítusokat arra használták a vezetők, hogy bebetonozzák saját hatalmukat, hiszen az istenek kiengesztelése után hangoztathatták: azok jóváhagyták cselekedeteiket, tudósít a Nature-ben megjelent tanulmányról a Science. Eddig is voltak elbeszélésen alapuló (anekdotikus) adatok arról, hogy a világ számos pontján használták a vezetők a nép megfélemlítésére, behódoltatására az emberáldozatot. Azt azonban még senkinek sem sikerült bizonyítani, hogy a rituális gyilkosságok hozzájárultak volna egy-egy kultúra fejlődéséhez, fennmaradásához.

Joseph Watts, az Aucklandi Egyetem kulturálisevolúció-kutatója 93 ausztronéz kultúra történetét dolgozta föl az emberáldozat társadalmi hatásait keresve. A régészeti, történelmi és néprajzi adatok alapján meghatározták, hogy mely társadalmak mutattak be emberáldozatokat, és azt is, hogy mennyire voltak rétegzettek (tehát milyen markánsan különültek el a társadalmi osztályok). A spektrum egyik végére kerültek az egalitárius társadalmak, a másikra pedig azok a kultúrák, amelyekben a hatalom szigorúan örökletes úton adódott tovább, és gyakorlatilag tiltották a vertikális társadalmi mozgást (tehát kasztrendszer volt).

Ezután a nyelvi sajátosságok szerint felrajzolták az ausztronéz népek törzsfáját, tehát hogy melyik alakult ki melyikből, és melyek állnak közeli rokonságban egymással. A családfa azt mutatta, hogy az emberáldozat és a társadalmi rétegzettség nagyjából együtt fejlődhetett ki. Bár mindenféle társadalmi berendezkedésű népcsoportban előfordult a rituális gyilkosság, az osztálytársadalmak kétharmadára, míg az egalitárius közösségeknek csupán negyedére volt ez jellemző. Sőt az adatok szerint az emberáldozat megjelenése kissé megelőzte a társadalmi osztályok kialakulását, amelyből arra is gondolhatunk, hogy előbbi elősegítette az utóbbit. Watts szerint ez arra utal, hogy a vezető réteg kihasználta a vallási szokásokat, törvényeket, hogy megerősítse, „istenivé” tegye hatalmát. Így a számukra az emberáldozat igen előnyös eszköznek bizonyult.

Nem mindenkit győzött meg ez az érvelés, több buktatója is van ugyanis a vizsgálatnak. Egyrészt, mint minden olyan kutatásnál, amely múltbéli adatsorok egybevetéséből (korreláltatásából) próbál ok-okozati összefüggésre következtetni, itt is fennáll a veszélye annak, hogy valójában mindkét jelenség (az emberáldozat és a társadalmi osztályok) egy harmadik, rejtett faktor eredményei. Másrészt a nyelvek alapján felrajzolt családfa nem mindig felel meg a valós leszármazási viszonyoknak. Könnyen előfordulhat, hogy egy népcsoport részben vagy egészben átveszi a szomszédban élő, nem rokon törzs nyelvét és szokásait. Ez pedig téves következtetésekre sarkallhatja az évezredekkel később élő néprajztudósokat.