Kitörést is jelezhet a vulkáni nyugalom

Előre értesülhetünk a legszeszélyesebb tűzhányók veszélyes robbanásairól egy új felfedezés segítségével.

Évszázados múltja van a nyugalomban várakozó tűzhányók közelgő kitörései előrejelzésének. Az itáliai vulkánok aktivitásáról, illetve a kitöréseiket megelőző eseményekről már az ókorban is írtak. Jól ismert, hogy a katasztrofális robbanásokat a környék szeizmikus aktivitásának növekedése előzi meg. Kis földrengések érződnek, gázok törnek felszínre itt-ott, esetenként felforrnak vagy savassá válnak a tavak, és maga a hegy alakja is megváltozik. A modern geológiai szenzorok már néhány milliméteres deformitást is képesek észlelni, így elegendő idejük lehet a katasztrófavédelmi hatóságoknak a kiürítésre.

Vannak azonban soha meg nem nyugodó tűzhányók is (mint például a szicíliai Etna), amelyek szinte folyamatosan aktívak. Kisebb-nagyobb láva- és hamukitörések történnek szinte percenként a krátereikből, amelyek az esetek nagy részében nem jelentenek veszélyt a környező településekre, sőt még turisták is tömegével érkeznek a helyszínre a természetes tűzijáték kedvéért. Ezeken a hegyeken azok a szeizmológiai történések, amelyek a szunnyadó vulkánok esetében a közelgő kitörés egyértelmű előjelei, mindennaposak. Se a kutatók, se a helyiek nem tudnak belőlük következtetni az elkövetkező eseményekre. A közelben élők gyakran olyannyira hozzászoknak a folyamatosan füstöt pöfékelő hegyhez, hogy pillantásra sem méltatják, miközben az idegenek halálra rémülnek a láttán.

Ez hatalmas probléma, mert e vulkánok is tudnak katasztrófát okozni, ha a vakvéletlen egyszer úgy alakítja a körülményeket. Sok vulkanológus vizsgálja ezért e tűzhányókat, és próbálnak olyan jeleket találni, amelyek egyértelműen a közelgő robbanásra utalnak. Talán éppen ilyen jelre bukkantak az amerikai Carnegie Melon, az angol oxfordi és más egyetemek kutatói. A nicaraguai Telica vulkánt vizsgálták 2009 óta. Ez a tűzhányó úgynevezett sztratovulkán (rétegvulkán), amelynek szabályos kúp alakú hegyét az ismétlődő kitörések folytán felszínre törő olvadt, majd megszilárduló kőzetrétegek növelték az előző évezredek során.

2011-ben, amikor már a hegy csúcsától mért négy kilométeres körben rengeteg mérőműszert telepítettek, egy hónapon keresztül volt aktív a tűzhányó. Kisebb-nagyobb hamukitörések történtek folyamatosan. Összesen ötven erupciót regisztráltak, és arra lettek figyelmesek, hogy szinte az összes kitörést megelőzte a szeizmikus aktivitás hosszabb-rövidebb elcsendesülése, olvasható a Popular Science magazinban. A közmondásos vihar előtti csend. A vulkanológusok mindebből arra következtettek, hogy a kitöréseket nem a kürtőbe áramló friss magma okozta, hanem a járatok elzáródása.

Amikor ugyanis a kőzetrepedéseket a lerakódások, leszakadó szikladarabok eldugaszolják, az addig szabadon áramló olvadék és gázok útja elzáródik. Ez okozza a földrezgések időleges enyhülését, és a felszínre törő kén-dioxid gáz mennyiségének csökkenését. Eközben azonban a mélyben korántsem nyugszik meg a tűzhányó. Épp ellenkezőleg, az elzárt repedésekben egyre csak nő a nyomás, egészen addig, míg az ébredő erőknek már nem tud a dugó ellenállni, és a vulkáni anyag sokszoros erővel robban a felszínre.

Az ötven vizsgált kitörés közül csak kettő olyan volt, amelyet nem előzött meg semmilyen nyugalmi periódus. Tizenhárom előtt öt– harminc perces csend volt tapasztalható, míg 35 kitörés legalább félórás szünet után következett be. Olyan is volt, amelyet tízórás aktivitáscsökkenés előzött meg. Sőt a nyugalom hossza összefüggésben állt a kitörés erősségével. Ez nem is csoda, ha a csend okára gondolunk: minél tovább gyülemlik az energia az elzárt kőzetjáratban, annál erősebb lesz a kitörés. A szeizmikus aktivitás folyamatos monitorozásával tehát lehetőség nyílhat arra, hogy a várható nagy kitöréseket egy-két órával előre jelezhessük. Ez az idő akár több ezer ember életét is megmentheti.

A legjobban, már a tényleges robbanást megelőző hónapoktól kezdődően dokumentált vulkánkitörés az egyesült államokbeli Washington államban lévő Mount St. Helens 1980-as kitörése volt. Márciusban érezhetően ébredezni kezdett az 1857 óta szunnyadó hegy. A Richter-skála szerinti 4,2-es erősségű földrengés történt, és gőz tört a felszínre. Vulkanológusok hada érkezett a helyszínre, és a nap huszonnégy órájában kezdték monitorozni a hegyet. A felszín kezdett átalakulni. Friss magma nyomult a felszín közeli kőzetkamrákba, amelynek hatására hatalmas kidudorodás keletkezett az északi lejtőn, a felszín alatti sziklák pedig megrepedeztek.

Teltek-múltak a hetek, és drasztikus események híján a média figyelme lanyhulni kezdett, a sebtében kitelepített helyiek pedig a hivatalos utasításokkal dacolva kezdtek visszaszivárogni lakóhelyeikre. Aztán május 18-án a magma miatt meggyengült északi oldal elindult lefelé, a valaha megfigyelt legnagyobb földcsuszamlást okozva. Az eltűnt hegyoldal helyén maradt, magmával telt kőzetek hirtelen a sokkal kisebb külső nyomással szembesültek, és bekövetkezett a robbanás. Huszonnégy kilométer magas füstoszlop emelkedett a magasba, a vulkáni hamu tizenegy amerikai államban terült szét. A hegy gleccserei elolvadtak, és még a lávánál is pusztítóbb vulkáni iszapár (lahar) tarolta le a környéket. Ötvenheten haltak meg a kitörésben, közöttük geológusok és fényképészek is. A vulkán azóta is időről időre aktivitást mutat.