A Yale Egyetem Beinecke könyvtára rengeteg megkeresést kap minden egyes nap, és korántsem csupán az egyetem hallgatóságától. A megkeresések 90 százaléka azonban egyetlen dokumentumról szól: a Voynich-kéziratról. Az egyetem 1969-ben jutott hozzá a világ leghíresebb megfejtetlen titkosírással (vagy értelmetlen ákombákommal) írott dokumentumához, miután Hans Kraus könyvkereskedő nem talált rá fizetőképes vevőt, és inkább a Yale-nek adományozta.
A könyvtár vezetősége azért döntött úgy, hogy tízévnyi kérlelés után végre engedélyt ad a kicsiny, kizárólag régi kéziratok hasonmáskiadásaira specializálódott spanyol kiadónak, a Siloénak, hogy megjelentesse a kéziratot, mert ráuntak a kutatók, laikusok és futóbolondok szűnni nem akaró rohamának. A könyvtár igazgatója elmondta a The Guardiannek, hogy havonta ezernél is több e-mailt kapnak azzal, hogy valaki megint megfejtette a dokumentumot. Ha végre lesznek tökéletes, tehát tudományos célokra is használható másolatok, akkor végre nem kell majd az eredeti példányt újra és újra felhozni a raktárból, és az összes gyanús figura kezébe adni.
A Siloe Kiadó igazgatója érthető módon lelkendezve áradozott a most megszerzett jogokról, hiszen minden bizonnyal ez lesz a kis vállalat történetének legnagyobb dobása: „Már a Voynich megérintése is élmény. Ezt a könyvet körüllengi a misztérium aurája, amikor először látja az ember, szinte leírhatatlan érzés keríti hatalmába”. Nem véletlenül e cég járt sikerrel, hiszen jó referenciáik vannak a régi kéziratok tökéletes másolásában. Tökéletesen pedig azt értjük, hogy a dokumentum minden tekintetben meg fog egyezni az eredetivel. Ugyanott lesznek rajta az apró karcolások, pöttyök, szakadások és természetesen az írás. A színek, a lapok tapintása, vastagsága – minden teljesen meg fog egyezni az eredetivel.
A Voynich-másolatokból mindössze 898 példány készül majd. Azért ennyi, mert a Siloe Kiadó babonából mindig ennyit készít kiadványaiból. Sokkal többre vélhetően nem is lenne kereslet, tekintve, hogy nem valami filléres ponyváról van szó. A tökéletes hasonmáskiadások elkészítése ugyanis rendkívül fáradságos és költséges munkát igényel, a terméket pedig igen szűk vásárlói rétegnek lehet értékesíteni. Mindezek miatt hét-nyolcezer eurót (mintegy 2-2,5 millió forintot) terveznek majd a kiadványok példányaiért kérni. A teljes példányszám harmadára, háromszáz darabra máris beérkeztek az előjegyzések, az előlegekkel együtt. Maga a tulajdonos Yale könyvtár is venni fog több példányt is, és azokat fogják kiadni az érdeklődőknek vagy kiállítani a tárlatokon.
Maga a kézirat a valóságban meglepően kicsit, alig nagyobb, mint egy kis alakú könyv (23x16 centiméter), körülbelül kétszáz lapot tartalmaz, melyek közül számos kihajtható nagyobb „poszterré”. A Siloe Kiadó szakemberei áprilisban kezdik majd a munkát az eredeti aprólékos fényképezésével. Ezután másfél évig tart majd, míg az első másolatok elkészülnek. A munka technikai részletei szigorú üzleti titkot képeznek, hiszen nem egyszerű úgy nyomtatni, hogy az tökéletesen kézírásnak hasson.
A másolatokat papírra nyomtatják, de a cég által kifejlesztett, ugyancsak titkos pépből készült papírra. Az eredeti Voynich-kézirat pergamenre van írva, de a 21. században már kissé problémás lehet, ha egy kiadó nagyobb mennyiségű, meg nem született kis báránytól származó bőrt próbálna szerezni. A különleges papír tapintása mindenesetre meg fog egyezni a finom pergamen érzetével. Az elkészült lapokat aztán kezelik, hogy réginek hassanak. Tehát pontosan azt csinálják, mint a hamisítók a filmeken, csak ez a fajta hamisítás legális.
A kézirat Wilfrid Voynichról, egy lengyel könyvkereskedőről kapta a nevét, aki világhírűvé tette a dokumentumot. Ő a 20. század első éveiben vásárolta sok más könyvvel együtt egy jezsuitákhoz köthető gyűjteményből. A kézirat tulajdonosait sokan próbálták visszakövetni az időben, de a nyomok jóval a valószínű készítés időpontja – a 15. század első évtizedei – előtt ködbe vesznek. Korábban sokan úgy gondolták, hogy a szerző nem más, mint a 13. századi angol természetfilozófus, Roger Bacon. Csakhogy a pergamen radiokarbonos kormeghatározása egyértelműen arra utalt, hogy 1404 és 1438 között készülhetett, méghozzá Észak-Itáliában.
A rengeteg önjelölt Voynich-kutató gyakorlatilag az összes szóba jöhető szerzővel összehozta már a kéziratot Leonardo da Vincitől a templomosokon és persze a szabadkőműveseken át az idegenekig. Bár az elméletek nagy része első látásra is szánnivaló, továbbra sincs válasz szinte semelyik Voynich-kézirattal kapcsolatos kérdésre: milyen nyelven írták, ki írta, és mit jelent a szöveg. A lapokon a cirkalmas betűk mellett számos természetábrázolás is van, rengeteg nem e világinak tűnő növény, meztelen nők, égboltábrázolások. De bármiféle nyom, amely a dekódolásban segíthet, az semmi.
Éppen ezért gondolják a szkeptikus nyelvészek és kriptológusok, hogy valójában nincs is mit megfejteni a kéziraton. Mert valójában nem is értelmes szövegről és nem valódi írásról, hanem random módon egymás után írt, értelmetlen ábrákról van szó.
Valaki vagy valakik évszázadokkal ezelőtt megalkották a tökéletesen megfejthetetlen rejtélyt, ma úgy mondanánk, ők voltak a valaha élt legnagyobb mestertrollok.
