Nem csupán arról van szó, hogy a lítiumtermelők nem használják ki teljesen a kapacitásaikat, hanem inkább élvezik az áremelkedést.
Négy óriásvállalat határoz meg mindent, az árakat és a termelési mennyiséget is: az amerikai FMC, az Ausztráliában és Dél-Amerikában aktív kínai–amerikai Orocobre, a chilei SQM és az Albemarle vegyipari konszern. A lítiumtermelő vállalatok és a nagy vevőik jellemzően középtávú szerződésekben szabályozzák az árat.
Meglepő, de igaz, hogy a lítium, ami talán a jövő olaját fogja jelenteni, egyelőre nem tőzsdei termék, azaz nem a szabadpiacon dől el az árképzése. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a tisztasági foktól és a lítium vegyülettől függően egész más árak érvényesek például a kínai import lítium-karbonát ára körülbelül 7500 dollár/tonna, míg a minőségi elemgyártáshoz szükséges tisztaságú lítium 20 000 dollárba kerül tonnánként.
A lítiumtermelő vállalatok részvényárfolyama nem közvetlenül tükrözi azt, hogy milyen szép profitra tesznek szert a bányák a lítium áremelkedése miatt, mivelhogy a szóban forgó cégek tőzsdei árfolyamai csak mintegy 50 százalékkal mentek fel az idén, ami szerénynek mondható a lítium árnövekedéséhez képest. Magánszemélyek a lítium-ETF nevű tőzsdei értékpapíron keresztül fektethetnek a lítium-sztoriba, de ez sem a lítium fém árával van összefüggésben, hanem a főbb lítiumtermelő konszernek (azaz az említett cégek) és a nagy lítiumfelhasználók (például Tesla, Samsung, BYD) részvényárfolyamaival.
A lítiumpiacra amúgy is jellemző, hogy még a kutatók is nehezen juthatnak adatokhoz. Becslések szerint egy tonna lítium-karbonát előállítása üzemtől függően 3000-4000 dollár lehet, azaz bőven van nyereségtartalma az üzletnek.
Lítiumból óriási tartalékok vannak még a föld alatt, főként a Chile–Argentína–Bolívia háromszögben, leginkább utóbbi ország magasföldi sós tavaiban. De a már meglévő bányák kapacitását is lehet még bővíteni, arról nem beszélve, hogy ha elég autó fut majd, akkor el lehet majd kezdeni újrahasznosítani a használt akkumulátoraikat.
