A robot nem viszonozza a szerelmet

Mit tehetünk, ha nem akarjuk, hogy a gépek kicsavarják a gyermekeink kezéből a munkát? Tanítsunk nekik filozófiát!

Hogy a mosógép vagy az internet változtatta-e meg jobban világunkat, arról még vitatkoznak a társadalomtudósok. Csang Hadzsun dél-koreai sztárközgazdász, akinek 23 dolog, amit nem mondtak el a kapitalizmusról című könyvét csak ajánlani tudom, inkább a mosógépre szavaz. Szerinte nagyobb befolyást gyakorolt életünkre az, hogy az édesanyák megszabadultak a ruhatisztítás hosszadalmas és megerőltető nyűgjétől, ezáltal több időt fordíthattak magukra és családjukra, mint az, hogy manapság nem szakácskönyvekben, hanem a neten keresgélnek, ha új finomsággal lepnék meg szeretteiket. Persze ezzel az állítással nem muszáj egyetérteni. A véleménykülönbségek leginkább arra világítanak rá, hogy életünk digitalizációja felfoghatatlanul bonyolult folyamat, amelyet mindenki másképp él meg.

A változásoknak vannak veszteseik is. Hadd világítsam meg ezt személyes ismerősöm kissé banális példáján. Zoltán igazi kocsmafilozófus. Van civil foglalkozása is. Volt idő, amikor nemzetközi tekintélynek számított saját területén; szenvedélye, hogy esténként törzshelyén kiselőadást tart Közép-Ázsia és a Távol-Kelet népeinek történelméről. Gyanítom, hogy nem is az egy-két söre miatt fordul meg rendszeresen a kocsmában, hanem azért, hogy újabb elméleteit kifejthesse. Évekkel ezelőtt még rendszeresen odaült az asztalunkhoz, és hosszan, de többnyire érdekesen értekezett olyan témákról, mint hogy Dzsingisz kán hogyan és miért támadta meg 1220-ban Hvárezmet, és miként hajtotta mongol fennhatóság alá a selyemutat. Előadásában röpködtek az általunk soha nem hallott nevek és az eseményekhez társított évszámok. Az ember beleszédült, ha sokáig hallgatta. Ha valamelyik állításával nem értettünk egyet, gyorsan letorkolt bennünket, mi pedig jobb híján elhittük, hogy neki van igaza, hiszen ő bújja naphosszat az Ázsia történetéről szóló könyveket, nem mi. Csodabogárként tekintettünk rá, ezért akkor is elviseltük, ha kezdett fárasztó lenni.

Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Társaságunk egyik tagja mobilnetre fizetett elő, így hirtelen a Google-univerzum minden tudása ott hevert az asztalunkon. A poharaink mellett. Ezen az estén Zoltán történészi nimbusza visszafordíthatatlanul kopásnak indult. Többé nem szerelhetett le bennünket annyival, ha vitára került sor, hogy menjünk el a könyvtárba, és nézzünk utána, ha nem hiszünk neki, mert azonnal az orra alá lehetett dugni a Wikipédia vonatkozó szócikkét. Ezekből pedig rendre kiderült, hogy Zoltán sem tévedhetetlen. Néhány felsülés után el is ment a kedve attól, hogy traktáljon az elméleteivel. Idővel már akkor sem akart mesélni nekünk, ha megkértük rá.

Tetszik, nem tetszik: az okostelefonok véget vetettek annak a világnak, amikor még késhegyre menő vitákat lehetett folytatni arról, hogy fehér vagy fekete márványtábla jelöli Szarajevóban a helyet, ahonnan Gavrilo Princip 1914. június 28-án leadta a végzetes lövéseket. Ma már értem, mekkora kiábrándultságot érezhetett Zoltán, amikor tudatosult benne, hogy olyan nyikhajok is kioktathatják a Mongol Birodalom történetéből, akik pár perccel korábban még azt hitték, Dzsingisz kán egy ősrégi diszkózenekar, amelyre csak azért érdemes rákeresni a Youtube-on, mert az ember szakad a röhögéstől, ha meglátja, milyen jelmezekben léptek fel.

Persze Zoltán gondjai eltörpülnek azon milliók bajai mellett, akiknek a modern technika megjelenése tette feleslegessé a munkáját. És a következő évtizedekben még több álláshely szűnik meg a mesterséges intelligencia és a robotika előretörésével, ha hinni lehet a szakembereknek. Az Oxfordi Egyetem közgazdászai azzal számolnak, hogy a következő két-három évtizedben a jelenlegi munkák felét intelligens gépekkel váltják ki. Valahogy úgy vagyunk vele, amikor a digitalizáció munkahelyekre gyakorolt hatásáról esik szó, mint a viccbeli rabbi, akit az élet folyásáról kérdeztek: „Hogy a vége mi lesz, azt tudom. De hogy addig mi lesz?”

Az biztos, hogy a mostanság felcseperedő generációnak másféle tudásra lesz szüksége a boldoguláshoz, mint nekünk volt. De hogy pontosan mire, arról hosszan lehet polemizálni. Azzal mindenki egyetért, hogy a természettudományokra és a műszaki-informatikai oktatásra nagyobb hangsúlyt kell fektetni. Csakhogy sokak szerint a képzés új vágányra állítása sem jelent gyógyírt a feleslegessé váló tömegek gondjaira. A programozók autokráciája a saját súlya alatt roskadna össze. A munkaerőpiacról kiszorult, feleslegessé váló milliók letaszítanák trónjáról az értékes tudás csekély számú birtokosát.

Persze ezt az utópisztikus forgatókönyvet sem szabad túl komolyan venni. Ma még nem is sejthetjük, milyen szükségleteik lesznek unokáinknak, tehát arról sem tudunk fogalmat alkotni, milyen új szakmák jelennek meg, hogy ezeket kielégítsék. Elég, ha arra gondolunk, hogy egy Google-keresőoptimalizálás terén cégeknek tanácsokat adó szakembernek milyen hosszan kellene magyarázkodnia, míg megértetné az üknagypapájával, hogy mivel keresi a kenyerét.

Az oktatáspolitika ezen égető kérdéséhez nemrégiben Michael D. Higgins, Írország elnöke is hozzászólt. Véleménye üdítő frissességet hozott az egysíkú elmélkedések sorába. Szerinte ugyanis a filozófia oktatására kell nagyobb hangsúlyt fektetni.

– Egyik leghatékonyabb eszközünk a filozófia oktatása, ez képessé teheti a gyermekeket arra, hogy szabad és felelős polgárrá váljanak az egyre bonyolultabb és bizonytalanabb világban – mondta.

Higgins nem csak szavakban áll ki véleménye mellett. 2013-ban, amikor Írország még a pénzügyi válság utóhatásait nyögte, az elnök mozgalmat indított, arra a morális kérdésre keresve a választ, hogy melyek az ír társadalom értékei. A kezdeményezés hatására a következő év szeptemberében az ír iskolákban bevezették a filozófiaórákat.

Első pillantásra talán meglepőnek tűnhet: ókori bölcsek tanításai segíthetik hozzá az új generációt, hogy megállja helyét a jövő ultramodern környezetében. De tényleg csak első pillantásra. Gondoljunk csak bele: milyen képességek birtokában kelhetnének versenyre a jövő munkavállalói az állásukat veszélyeztető mesterséges intelligenciával, ha nem azokkal, amelyek megkülönböztetnek bennünket a hideg gépagyaktól? A szakemberek arra számítanak, hogy néhány évtized múlva a munkáltatók főleg olyan értékeket keresnek majd a jelentkezőkben, mint az erkölcsi és esztétikai érzék, a kreativitás, az empátia, a képzelőerő vagy a csapatszellem.

Továbbá hiba lenne azt gondolni, hogy minden, a gépek számára megoldható feladatot gépek fognak elvégezni. A technológia valószínűleg egyre olcsóbb lesz, de hogy mikor lesz olcsóbb, mint az emberi munkaerő, az az elvégzendő munka függvénye. A gépkocsik kormányát feltehetőleg néhány évtizeden belül kiveszik a kezünkből az önvezető rendszerek. Betört ablaküvegeinket azonban még nagyon sokáig a mesterek és nem a helyszínre kiszálló robotok fogják kicserélni.

Szaktudásra tehát továbbra is szükség lesz, de ahogy egy mai asztalos is jól elboldogul a rejtett fecskefarkú csapolás gyakorlása nélkül, úgy feltételezhető, hogy a felhasználóbaráttá formált mesterséges intelligencia kezeléséhez sem kell majd géniusznak lenni. Ehelyett olyan jellegű kérdéseket kell majd feltenni, melyek évezredek óta foglalkoztatják a gondolkodókat, és amelyek a mesterséges intelligencia számára megfogalmazhatatlanok. És olyan kérdéseket kell megválaszolni, amelyekre a gépi agy legfeljebb annyit tudna felelni, hogy 42.

A szarajevói merényletre emlékeztető tábla egyébként fehér márványból készült. Egy perc alatt kiguglizhatja, akit érdekel. De hogy mit érzett Gavrilo Princip, amikor meghúzta a ravaszt? Százból százszor megverheti a világ legjobb sakkozóját a szuperintelligens robotember, a kocsmában akkor is le fogják inteni, ha erre terelődik a szó.

– Tekerd már le magad! Mit tudsz te erről?