Magyar természetfilmesek ott, ahol még alig járt ember

Érintetlen helyeket mutathat be Garai Cintia és Oláh György.

Molnár Attila Dávid a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának támogatásának segítségével vett részt a papagájkutató expedíción egy operatőr munkatársával, Tisza Balázzsal együtt. A terület érintetlensége azt eredményezi, hogy az ottani állatok kicsit sem félnek az embertől – így könnyű őket kutatni és lefilmezni. Molnár Attila Dávid elmondása szerint a bőgőmajmok néhány méterre a tábortól hintáznak a fákon, a vaddisznóra hasonlító pekarik minden reggel megjelentek a terasz előtt, hogy reggelizzenek, és olyan nagy a természet változatossága, hogy a filmes csak ide-oda kapkod, és nem tudja, hogy mit filmezzen le az állatok sokaságából. Minthogy a rendező korábban már járt úgy, hogy mindent megpróbált rögzíteni, ami szembejött, aztán itthon, az utómunka során jött rá, hogy igazán elegendő anyag egyik állatról sem jött össze, most igyekeztek az utazás fő célpontjaira, a papagájokra koncentrálni.

„A Tambopatai Kutatóállomás közelében található az az agyagfal, amelyben olyan sok papagáj fészkel, mint sehol máshol a világon. Oláh György és munkatársai az arapapagájok rokonsági viszonyait térképezték föl a vérükből, illetve elhullajtott tollaikból vett dns-minták alapján – folytatja a természetfilmes. – Mindannyiunk számára életre szóló élmény volt az expedíció, mert tényleg alig néhány ember juthat el oda. Még a helyiek is leélhetik úgy az életüket, hogy soha nem merészkednek be Candamóba a völgy elzártsága miatt.”

Nemcsak papagájokkal találkozni arrafelé, de nagymacskákkal is. Minthogy ezek a Föld szinte minden más táján a vadászok legkeresettebb zsákmányállatai közé tartoztak mindig is, általában jó okkal rettegnek az embertől, és amikor csak tehetik, messziről elkerülik a vele való találkozást. Más a helyzet egy olyan völgyben, ahol a legutóbbi időkig gyakorlatilag senki sem járt.

„Mélyebbre jutottunk a Candamo-völgybe, mint Oláh Györgynek valaha is sikerült. Amazóniának ez a legérintetlenebb része amellett, hogy gyönyörű, rendkívül félelmetes is. Én, bevallom, az elejétől a végéig féltem, hogy valami baj fog történni. Egyik este ültünk a tábortűz körül, és ettük a gyümölcsevőpirája-levest, jó magyar halászlékockával, ahogy azt kell – emlékszik vissza Molnár Attila Dávid. – Már alkonyodott, amikor éreztem, hogy nincs minden rendben az emésztésemmel. Így elindultam a táborhelytől az árnyékszéknek kijelölt bokor felé. Csak a fejlámpámban lévő egy szem led világított. Ettől ugyan szinte semmit sem láttam a növényzetből, viszont úgy tíz méterre egyszer csak a fény két narancssárga pontról verődött vissza. Gondolkodtam, és kénytelen voltam belátni, hogy ez a két pötty túl távol van egymástól ahhoz, hogy valamilyen veszélytelen kis állathoz tartozzanak.”

Egy jaguár volt az, amely „a lábai alá tekert farokkal, akárcsak egy kis cica” ült nyugodtan az ösvényen, és figyelte a dolgát végző embert. A filmes szólt a többieknek, akik köré gyűltek, és elkezdték filmezni az állatot. Ő ahelyett, hogy elmenekült volna, inkább közelíteni próbált. Gyors számvetést követően kiderült, hogy a csapatnál nincs semmiféle fegyver. Patthelyzet alakult ki: amikor a jaguár megpróbált közelíteni, kihegyezett botokkal és csörömpölő edények zajával próbálták elkergetni. Ilyenkor hátrébb húzódott, de nem ment el. Az éjszakát ezután folyamatos éjszakai őrködéssel töltötték, csak egy idős, sokat látott ausztrál biológus horkolt hangosan a sátrában, aki szerint az efféle incidensek teljesen megszokottak az őserdőben, és nem volt ok az aggodalomra, az állatok úgysem jönnek be a sátorba. Reggelre aztán a nagymacska eltűnt. „Én viszont már attól betojtam, hogy egyszer majd ki kell mennem tojni” – tette hozzá Molnár Attila Dávid.

Az elkészült film – amely Garai Cintiáék korábbi felvételeit is tartalmazza – vezérfonalát az adja, hogy a benne szereplő összes kutató egyre magasabbra hatolt az évek során, szó szerint. Elrugaszkodtak a talajszintről, és alpinista módszerekkel, kötelek segítségével, sőt drónokkal vagy műholdképeket elemezve kutatásokat folytattak a lombkorona szintjein, közöttük a legmagasabb fák csúcsán is. Ezért a film címe Amazónia papagájai – A „mindig feljebb” tudomány lett (ez angolul egy fokkal jobban hangzik: The Science of Always Higher). Jelenleg az utómunkálatok zajlanak, a film várhatóan a tavasszal lesz látható a televízióban.